A család, a nemzet, meg a hit az nem jobboldali, meg konzervatív
Mint az – sajnos – köztudott, Charlie Kirk konzervatív influenszer-aktivistát egy Utah állambeli egyetemen tartott nyilvános előadása közben meglőtték. A férfit kórházba szállították, de nem sokkal később Donald Trump bejelentette, hogy meghalt. Ahogy a 444 írja, „A merénylő után folyik a hajtóvadászat”. (Jaj, szegény, üldözik, reméljük, majd a börtönben kap egy pszichiátert, és feljelenti az államot a lelki tönkretétel miatt.)
Talán üldözési mánia, de valamiért a tények azt igazolják, hogy valahogy mindig minket lőnek le, gyilkolnak meg, tüntetnek el a közéletből, s radíroznak ki a múltból is. Trumpra lőttek rá, és nem Ursula von der Leyenre, s hét AfD-s jelölt is meghalt az észak-rajna-vesztfáliai helyi választások előtt.
A HVG így fogalmaz: „a szélsőjobboldali AfD.” Ja, az más. Gondolom, azokért nem kár. Ha fekete, demokrata boltfosztogató lenne, akkor lábat kellene csókolni.
S itthon? Krúbi szövegelt Orbán kivégzéséről, nem a P. Mobil Magyar Péteréről („Amikor felakasztjuk, küldök neki gyógypuszit”), s nyugatról importált anarchisták vernek az utcán embereket, nem pedig királyságpárti megszállottak lengetik a bikacsököt a Népligetben.
De engem leginkább a címkék idegesítenek, s töltenek el aggodalommal. „Szélsőjobboldali”. Valóban „szélsőjobboldali”, ha egy véleményformáló közéleti szereplő a családot, a hazát meg a hitet tekinti elsődlegesnek? Abban mi a szélsőjobboldali? Az ilyesmi alapból még csak jobboldali se. Bökjünk rá bármelyik nemzeti liberális közéleti emberre a XIX. század végéről, s azt fogja mondani, hogy a család, meg a haza. Túlnyomó többségében Isten is.
Az ilyen alapok nemhogy nem szélsőjobboldali nézetek, de még konzervatívak se. Elmondjam, mi a konzervatív? Mondjuk annak a hangoztatása, hogy nem helyes, ha beteszik a gróf úr fotográfiáját az újságba, mert ősi, hatszáz éves nemesi neve, amit még Zsigmond királytól és császártól kapott, nem arra van, hogy boltos segédek olvasgassák szotyolázás közben, majd a lapokba töröljék szutykos kezüket. Na, ez a konzervatív. Meg az, hogy „mi ez a paca itt ezen a kiállításon, vajon a nemzeti kaszinóban kiállítanának ilyen förmedvényt?”
Ez a konzervatív! Meg hogy úriember nem jár rövidnadrágban.
És a jobboldali? Vagy – pláne – szélsőjobb? Az olyasmi, hogy miféle természet rendje ellen való vétek, hogy az írástudatlanok is voksolhatnak országos ügyekben. Elvenni tőlük! Na, az valami ilyesmi. A görög városállamok fénykorában alap volt, hogy a szavazáson a következők vehettek részt: Athéni születésű, vagyonos, iskolázott férfi. És ez volt a görög demokrácia!
A család, a nemzet, meg a hit az nem jobboldali, meg konzervatív. Az a kétszer kettő egyenlő négy. Az a kedélyes és jól nevelt cukorkaárus alapállása egy egészséges korban.
Ha valami, akkor az a félelmetes, hogy ide jutottunk. Hogy olyan alapok, mint az „ebéd előtt kezet mosunk”, s visszaadjuk a kölcsönkért biciklipumpát, szélsőjobbnak számít. Hogy radikális vagy, ha azt akarod, hogy a kultúrád fennmaradjon, és a saját országod érdeke előrébb van, mint a nem saját országodé. És ezekért ma nyugaton, a demokrácia és haladás honában üldöztetés, és olykor halál jár.
Nincs hova hátrálni.
