A Dnyeperen innen, a Wikipedián túl

Magyar szempontból az ukrajnai háború tragikuma az, hogy magyaroknak el kell magyarázni, hogy ez miért nem a mi háborúnk. A rövid válasz: mert nem úgy hívják, hogy magyarországi háború. A tragédiát fokozza, hogy ezt szakmai, regionális és geopolitikai érvekkel kell alátámasztani ahhoz, hogy a háborúellenes véleményt komolyan vegyék – holott normális esetben itt nem volna helye racionális politikai érvelésnek: magyar ember csak a magyar nemzetért hal meg, ennyi. Ez az alapvetés viszont nincs meg – köszönjük gimnáziumi történelemtanárainknak, akik négy, azaz négy órát szántak a kora középkori eketípusok fejlődésére, de egyetlen szót nem ejtettek Pálffy Miklósról, Maderspach Viktorról vagy a Székely Hadosztályról. Akik különben azért nem folytathatták a honvédő harcot, mert nem kaptak lőszert ugyanabból a budapesti gyárból, amely 1920-ban vagonszámra szállította azt a lengyeleknek a varsói csatához. (Adalék az ukrajnai fegyverszállítás vitájához).

A hazafias nevelés ilyen mértékű hiánya a Fidelitast sújtja leginkább – generációs bűn, melynek mi csak elszenvedői vagyunk. Láttunk már olyat, hogy Pozsonyban magyar–szlovák miniszteri találkozón a fiatal asszisztens úgy fotózta a minisztereket, hogy fejük fölött büszkén lengett a szlovák zászló. A Pálffy-vár tornyán. És őszintén nem értette, hogy ezzel mi a probléma. A mai szuverén magyar külpolitika megszűnéséhez nem kellenek a Tisza quislingjei: bőven elég, ha pár ilyen slim-fit öltönyös asszisztens feljebb hág a hivatali ranglétrán.

Ez tehát az a szellemi keretrendszer, amelyben el kéne értelmesen magyarázni a fiataloknak, hogy miért nem támogatjuk a háborút. Így kényszerülünk rá a fából vaskarikára: megpróbáljuk szakmai érvekkel megvilágítani annak az álláspontnak a helyességét, amely a nemzeti érdeket tartja prioritásnak. Ráadásul fiatalos, lózungmentes módon. (Lépjünk túl nagyvonalúan azon a kérdésen, hogy mennyire érdemes a megmaradásra egy olyan nemzet, amelynek fiataljai nem értik maguktól, hogy a nemzeti érdek mindenekfölött való.) Ám legyen, érveljünk, ha ez nem magától értetődő. De érvelésünk origója, vonatkoztatási pontja mindenképp az, hogy mennyire nevetséges (politikailag, és nem csak úgy) a háború melletti morális érv. A moralitástól áthatott progresszívok a fiatalok igazságérzetére és szabadságfetisizmusára játszva bűntudatot próbálnak kelteni: itt van ez a hősies, szabadságszerető, korrupciót hírből sem ismerő nép, akiket orkok támadtak meg minden ok nélkül, mi meg a wellnesshétvégénket szervezzük éppen.

A morál bajnokai mindenekelőtt azt szeretnék, ha elfelejtenénk a két világháború magyar tapasztalatát. Akkor is megtévesztett magyar fiatalok százezrei masíroztak nótázva a frontra, megállj, megállj, kutya Szerbia, mikor lelőtték Ferenc Ferdinándot, aki amúgy a magyarokat sokkal jobban utálta a szerbeknél. Jól jöttek volna ezek a halott százezrek 1918-ban, amikor a magyar határokat kellett volna megvédeni. De leginkább azt kéne elfelejtenünk, hogy a második világégésben az SS-hadosztályok is „Európáért” harcoltak, csak olvasni kell a korabeli sajtót. És az ő úgynevezett Európájukért pusztult el a magyar 2. hadsereg, nagyjából 120 ezer ember. Nem, nem a Lebensraumért meg a bakui olajért.

Akkor hát szakmázva, tényszerűleg: adott egy sosem volt ország, amelynek dokumentálhatóan soha nem volt államisága, a demokratikus államberendezést meg végképp ne bolygassuk. Vegyük sorra. A kijevi Rusz olyan protoállam, amely a keleti szláv törzsek integrációja, nemzetté formálódása előtt ment végbe, ráadásul varég szervezésben, Oleg (azaz Helgi) idejében. Ukránok ugyanúgy nem léteztek akkor sem. Drevljánok, szeverjánok meg más jánok léteztek. A keleti szlávság fejedelemségei a Rurik-leszármazottak uralma alatt a besenyők, polovecek, mongolok, majd az Arany Horda elleni évszázados küzdelemben alakultak ki. Ez a terület mindig is a nagyorosz fejedelemség(ek) pufferzónája volt, U Krajina. A kozákok a legendás Szicsből írták kifinomult levelüket a szultánnak („milyen vitéz vagy te, hogy csóré seggel nem tudsz agyoncsapni egy sündisznót?”). Csak nekik éppúgy semmi közük nem volt a virtuális ukránokhoz, ahogy Ilja Repinnek sem, a Harkov, bocsánat, Harkiv mellett született orosz festőnek sem, aki megfestette a történelmi eseményt.

Ahogy a hagyomány tartja, a sztyeppén kóborló szökött jobbágyok bármikor beállhattak Szics-kozáknak, felvételkor csak keresztet kellett vetniük. A muzulmán nem tesz ilyet, a lengyel meg fordítva teszi – ez volt az állásinterjú. Ugyanígy ma is, az ukrán identitásnak csak azt a komponensét ismerjük, hogy ők kik nem akarnak lenni. A kubanyi, asztrahányi, zaporozsjei kozákoknak több, színesebb, eredetibb tradíciója van, mint a virtuális ukránoknak, akik csak Von der Leyen fejében élnek. Egy ősi orosz várost, Csernyigovot el lehet nevezni Csernyihivnek, persze. Végül is korrektebb, min a Targu Mures. És a Vlagyimir helyetti Volodimir sem tanúskodik túlzott kreativitásról.

Igaz, valóban voltak önállósulási kísérletek. Bogdan Hmelnickij hetman hol a nagyoroszokat, hol a lengyeleket tartotta jobb gazdának, s amíg ezen vacillált, pogromokkal ütötte el az időt. Azok a népmesék nemzetről és államiságról, amelyek megtöltik az utóbbi két évtized ukrán tankönyveit, hogy klasszikust idézzünk, nem bontják ki a valóság minden részletét: Mahno apó rurálanarchistái, Bandera batyko demokratikus jogállama, a nácikkal való lelkes kollaboráció periódusának „függetlensége” minden volt, csak nem európai értelemben vett szuverén államiság. És azon is lehet visszafogottan derülni, hogy mennyire volt állam egy szovjet szocialista tagköztársaság, önkényesen meghúzott határaival – amire a mai status quo hivatkozik.

A városok, az értelmiség, a művészet nyelve mindenkor a standard orosz volt, Csehovtól Bulgakovig és vissza (lásd Turbin család, Sztálin kedvenc színdarabja). És a hétköznapi életé is, jobbára, Nyugat-Ukrajnán kívül, ahol a védtelen lengyelek és zsidók ellen elkövetett vidám, lendületes népirtások megacélozták az ukrán identitást. Ukrán folklór van, persze: se több, se kevesebb, mint a goráloknak vagy a huculoknak. Paradzsanov csodás filmet készített belőle: van ott háziszőttes, trojka, többszólamú lakodalmi csujogatás, csak azt nem értjük, hogy miért kéne nekünk erre pénzt adnunk. Legfeljebb majd más akcentussal beszélő oligarchák jönnek Lvivbe (ami Lvov, de leginkább Lemberg). „Szlávoké e pör”, ahogy a halhatatlan poéta megfogalmazta (bár ő lengyel–orosz vonatkozásban írta, de hát darab, darab).

A kelleténél több figyelmet szenteltünk a kulturális-identitásbeli ellenérveknek, de talán nem haszontalanul. A történelmi visszapillantásból egy olyan politikai entitás képe rajzolódik ki, amely a Nyugat egy újabb projektje, pontosan olyan, amilyen Románia volt a múlt században – a semmiből gründolt identitással, amelyet Victoria Nuland dollármilliárdjai építettek fel. Egy román iskolai olvasókönyvben volt egy történet egy fiktív őrmesterről, akit akkor lőttek le, amikor a plevnai csatában megfújta a trombitáját. Ennyit tudunk róla. Hát, ilyen hősei, ilyen történelme van egy Nyugat-projekt államnak. Nekünk meg itt van, Botondtól kezdve, a Fekete Bég, Thury György, Görgey, a limanowai huszárok meg a helyhiány.

Ne becsüljük alá a kulturálisan determinált emocionális faktort a politikában – Kelet-Európában különösképpen ne. Ahogy a románok, az ukránok sem bocsátják meg nekünk azt, hogy nekünk van történelmünk. Ugyanúgy, azt sem bocsátják meg, hogy Kárpátalján egyetlen hely sincs, amelyhez élő történelmi hagyomány kötné őket: a munkácsi vár foka, Husztnak romvára. Ez a tudattalanban működő frusztráció igen konkrét politikai lépésekben ölt testet. De nekünk morális kötelességünk lenne eladósodni, elszegényedni, meghalni értük. Progresszívjaink és a történelmi tudásból kirekesztett fiatal generáció számára nem evidens, hogy az ukránok akkor is pontosan ugyanúgy viszonyulnak hozzánk, ha támogatjuk a háborújukat, mint ha nem. Ennek megértése, tudatosítása elengedhetetlen feltétele annak, hogy a mai Fidelitas-nemzedék majd tovább tudja vinni az öntudatos magyar külpolitikát, amely a szomszédainkat illetőleg nem a Wikipédiára, hanem valós tudásra épül, és mindenkor a magyar érdekre figyelve szolgálja azt a nagy célt, amelyet a miniszterelnök úgy fogalmazott meg: a történelemnek adósságai vannak velünk szemben.

A szerző a Fidelitas külügyi igazgatója