A férfi nem férfi, a nő pedig nem nő…

Thraszümakhosz, a szofisztika ókori mestere az állammal kapcsolatos elmélkedéseiben megjegyzi, az számít igazságosnak, ami a hatalomgyakorló elit érdekeivel egybeesik; tehát mindenki igazságtalan, akinek hatalmi pozíciója ezt megengedi…

Azt gondolhatnánk, ilyen vélekedésnek a jelenkorban nincsen helye, ám ez csak annyiban igaz, hogy a balliberális politikai elit ha nem is nyíltan, de a szép szavak köntösébe bújtatva teszi azt, ami az antik gondolkodó számára természet­ adta jognak tűnik. Gondoljunk csak az Európai Tanácsnak a tagállamok polgárai akaratával szembemenő döntéseire vagy a parlamentáris rend önkényes, az aktuálisan adott érdekeknek megfelelő szabályozására.

A döntéshozó bürokraták sztereotip válasza minden jogos ellenvetésre a közös humanitárius értékekre való hazug hivatkozásban áll. Az érvelési rendszer logikai hiányossága, mondhatnánk úgy is, a valótlanságokra épülő argumentáció ténye azonban rögvest kiderül, ha megvizsgáljuk a balliberális retorikában mantraszerűen hangoztatott szavak – „szolidaritás”, „tolerancia”, „nyílt társadalom” – értelmét vagy az előszeretettel hangoztatott „álproblémák” vádpontjának tarthatóságát.

Nem lehet például nem észrevenni, hogy bármely módon ütközik is a magyar álláspont az EU-bürokraták érdekeivel, a magukat más-más okból sértve érző tisztségviselők a szolidaritás hiányát vetik Magyarország szemére. Ez a túlérzékenység vagy arra utal, hogy a kritikát megfogalmazó hivatalnokoknak fogalmuk sincs róla, mily értelemmel bír a szolidaritás fogalma, vagy ennek fordítottja igaz: primitív, gondolkodásmódjában visszamaradott népségként tekintenek ránk, magyarokra, mint azon közép-euró­pai népek egyikére, amelyeket furkósbottal lehet és kell arra kényszeríteni, hogy önmagukat megalázva azonosuljanak egy tőlük idegen értékrenddel.

A kérdés a vádaskodók nézeteivel ellentétben sohasem úgy fogalmazódik meg, kinek tartozunk szolidaritással, hanem mindig abban az értelemben, ki várhat el tőlünk és milyen határokig kiterjeszthető szolidaritást. Szögezzük le: szolidaritást nem hajthat be rajtunk senki semmilyen kényszerítőeszközzel. Viselkedhetünk azonban szolidáris módon, ha úgy érezzük, szüksége van egy a miénkhez közel álló értéket képviselő mozgalomnak vagy személyiségnek segítő cselekvésünkre. Egy ilyen kölcsönös szükségérzet hozta létre az Európai Unión belül a visegrádi négyek szövetségrendszerét.

Nézetünket kizárásos alapon is megfogalmazhatjuk: senki nem várhatja el tőlünk nemzeti kötődésünk feladását, és arra se kötelezhet bennünket semmiféle külső hatalom, hogy elfogadjuk azokat a liberális értékeket, amelyek például a genderelmélet formájában gyártódnak le liberális agytrösztökben. Ha azt kérdezné valaki, mivel indokoljuk elutasító magatartásunkat, a válasz csak az lehet, hogy logikus ellenérvre itt nincs szükség, zsigeri érzetek határozzák meg beállítódottságunkat. Ne akarja bemagyarázni nekünk senki, hogy az újkori népvándorlás fogalmát jócskán kimerítő migráns­áradat elleni eltökélt védekezés a közös európai értékekkel szembeni árulásnak és idegenekkel szembeni intoleranciának minősül.

Jól jellemzi a toleráns gondolkodási és magatartási módot vallásos jellegű követelményként hirdető liberális apostolokat a gyakran hangoztatott jelmondat: „Toleráns vagyok mindenkivel, aki nem intoleráns.” Ebben a szelídlelkűséget imitáló jelszóban a liberálfasizmus egyik csatakiáltása valósul meg, melyet így kell értelmezni: „Üss, vágj mindenkit, aki nem toleráns.” A félrevezető gondolati tartalom abban a ki nem mondott hazugságban nyilvánul meg, hogy minden intoleráns beállítódottságra visszavezethető cselekedet problémamentes egyértelműséggel azonosítható. Ez azok számára nyilván így is van, akik bármely nekik nem tetsző magatartási módra ráfoghatják, hogy hátrányos megkülönböztetéssel kezeli valamely kisebbség alapvető emberi jogait.

A francia Nemzetgyűlés, amelyre jelenleg Emmanuel Macron egylete vet sötét árnyékot, ilyen érveléssel fogadta el a jogszabályt, amely előírja, hogy az iskolákban a szülőket az anya és apa szó mellőzésével 1. szülő, illetve 2. szülő megnevezéssel kell nyilvántartani. Az indoklás szerint a hagyományos megnevezésben diszkriminatív megkülönböztetés nyilvánul meg a gyermeket nevelő homoszexuális párokkal szemben. Nem lehet kétséges azonban azok számára sem, akik a törvény beiktatását megszavazták, hogy ennek pont az ellenkezője igaz. Az anyák és apák elsöprő többségét raktári számok címkézésével fosztották meg legszebb és legszentebb, a kereszténységen is túlmutató, egyetemes szerepüktől: anya és apa. Mi ez, ha nem intolerancia?

Jobban megértjük ennek a provokációnak szélesebb összefüggésekben betöltött jelentőségét, ha emlékezetünkbe idézzük a liberális ideológia egyik fundamentális tézisét, amely kimondja, hogy diktatúrának kell tekinteni a demokratikus módon megválasztott többség uralmát is… hacsak… Hacsak nem ők maguk alkotják a törvényhozó többséget. A tolerancia elvének liberális bajnokai ezzel a köpenyegforgató taktikával tornásszák magukat állandó nyerő pozícióba: vagy ellenzéki szerepben lépnek fel „elnyomott” kisebbségek szószólóiként, vagy kormányzati hatalom birtoklásával gázolnak barmok módjára a kisebbségbe szorult többség hagyományos erkölcsi meggyőződésébe. Eközben cseppet sem zavarja őket, hogy abszurd értelművé torzítják a tolerancia fogalmának értelmét.

A szó valódi jelentéséről jegyezzünk meg még annyit, hogy a tűrési határok pontos megszabása központi szerepet kell betöltsön a gyakorlatban. Intoleráns volt talán Jézus Krisztus, amikor korbáccsal verte ki a kufárokat atyja házából?

Az egymással szemben intoleráns módon fellépő, „háborús konfliktusokra okot adó nézetek” összesimítására a Globális Nevelési Tanács (CGN) kapott az ENSZ alapításának évében megbízatást. Ártalmatlan naivitás szüleményének is tekinthetnénk ezt a programot, ha az alapító okmány a szervezet feladatát nem egy oktatási és nevelési terv kidolgozásában jelölné meg, amellyel a felnövekvő nemzedékek gondolkodásmódja világszerte egy új, univerzális értékmodell alapjaira helyezhető. Normálisan ítélkező emberben egy ilyen terv kapcsán felötlik rögtön a gyanú, hogy itt valami másról lehet szó. A tervbe vett embertípus kinevelése ugyanis, amely garanciát jelentene a háborús konfliktusok elkerülésére, egy az utópiák határát messze túlhágó abszurd elképzelés.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) első vezérigazgatója, a kanadai Georg Brock Chisholm elmegyógyász mégis lelkes odaadással csatlakozik a programhoz és a Pszichiátria az örök békéért és szociális haladásért elnevezésű civil szervezet egyik ülésén a következő elképzeléssel áll elő: „A világkormányzat [sic!] eléréséhez szükség lesz arra, hogy a családhoz, hagyományokhoz, hazához, nemzethez, vallási tanokhoz fűződő hűséget eltávolítsuk mindenki fejéből, emlékezetéből…” Így már tudhatjuk, miről van szó.

Jól illik ehhez a felfogáshoz az ENSZ által tavaly elfogadott globális migrációs paktum. Egy különleges embertípus megjelenését vizionálja Coudenhove-Kalergi jövőképe is. A gróf úr széplelkű ömlengései, amelyekben egy szuperföderális, szupranacionális, kevert rasszú Európa ölt alakot, inkább egy nagy szavakkal dobálódzó diákocska iskolai dolgozatának tűnnek, semmint egy komolyan veendő politikai programnak, mérvadó politikai körökben azonban ki tudja mi okból, mégis lelkes rajongókra találtak…

Marx kommunista kiáltványa mintájára Kalergi is kiáltvány formájában keresi elsőre a nyilvánosságot, és az ő elképzeléseiben is egy még nem létező embertípus veti alá magát „önkéntesen” a föléje épülő utópikus államrendnek: „Egy kevert fajú, eurázsiai és negroid beütések jegyét magán viselő embertípus fogja alkotni Európa népességét, mely küllemében ősi egyiptomi fellahokra fog emlékeztetni […] a mai fajok és kasztok a távolság, idő és előítéletek legyőzésének mértékében fokozottan veszendőbe mennek […] Az uralkodó réteget már nem az ún. vérségi, hanem egy »szellemi« arisztokrácia fogja képviselni…”

Kalergi nem „legyen”, hanem „lesz” formában nyilatkozik Európa jövőjéről. Nem követeli, hanem leírja a bekövetkező változásokat. De vajon miféle jól értesült körök mondták tollba neki száz évvel ezelőtt a profetikus kinyilatkoztatásokat?

Kalergi vadon burjánzó fantazmagóriáit elméleti síkon az osztrák születésű, élete nagy részét Angliában leélő filozófus, Sir Karl Popper alapozza meg – anélkül, hogy különösen méltatná a gróf munkásságát. Munkáiban a „nyílt társadalom” megnevezés a társadalmi struktúrák szabad fejlődésének és szerveződésének fogalmát takarja olyan értelemben, hogy erkölcsi értéke autonóm formálódási lehetőségekben képez ellenpontot a náci és kommunista diktatúrák zártságával szemben. Ez idáig rendben is lenne, hiszen ilyen értelmű nyíltság jellemzi a modern kori demokráciákat az abszolút monarchiákkal szemben. Fontos elemét képezi azonban a Popper által más összefüggésekben „liberális demokráciának” nevezett társadalmi berendezkedésnek a vallási semlegesség, valamint a nemzeti hovatartozás háttérbe szorítása. Állítólag azzal a céllal, hogy személyisége kibontakoztatása szempontjából mindenki számára akadálymentes, ideális feltételek álljanak rendelkezésre: „a nemzeti hovatartozás érzése és a vallási meggyőződés kérdése maradjon ki a közéletből, legyen személyes ügy!”

Ebben a felszólító jellegű elvárásban fogalmazódik meg áruló módon az ún. nyílt társadalom önmagának ellentmondó központi tétele, amely olyan érzelmi affinitásokat tart egy kiegyensúlyozott társadalmi élet szempontjából károsnak, melyek nemcsak hogy nem gátolnak individuális törekvéseket, hanem épp ellenkezőleg, értékvonatkozású megvalósulási lehetőségeket biztosítanak. Vajon miféle liberálisnak kikiáltott abszurd megfontolás alapján száműzendők a közéletből olyan pozitív jellegű érzületek, amelyek a közösségi hovatartozás tudata alapján jönnek létre? Elkerülte talán a nagynevű bölcselő figyelmét, hogy ezekben a legemberibb érzelmekben olyan társadalmi differenciálódásokat képző erők manifesztálódnak, amelyeket a gazdasági életre jellemző szociáldarwinizmus gyűlöletével ellentétben a szeretet ural? Aligha! Arra kell inkább gyanakodnunk, hogy az idézett kitételben Popper tudatosan igyekszik azokat az ősi tudat- és társadalomformáló erőtereket semlegesíteni, amelyek gátat vetnek a Kalergi-féle romboló szándékú ideológiák beáramlásának.

Soros György, aki londoni diákoskodása során talán betévedt egyszer Popper előadására, minden bizonnyal nagy örömmel konstatálta, hogy fülébe súgta valaki, milyen nevet adjon életművének, amellyel beírhatja magát a világtörténelembe. Ismeretes: Soros azt állítja magáról, hogy a pénzügyi szektorban kifejtett aktivitások tekintetében nem érez erkölcsi jellegű gátlásokat, mert hiszen ezen a területen minden tekintetben az életben maradás törvényei érvényesülnek. Más a helyzet azonban, amikor civil szervezetek létrejötte felett bábáskodik. Ez esetben emberbaráti szeretet vezérli minden lépését és készteti arra, hogy jelentős összegeket áldozzon úgymond nem kormányzati szervezetek működtetésére, amelyek az emberiség jó irányú erkölcsi fejlődését hivatottak mederbe terelni.

Maradjunk egy pillanatra a „nem kormányzati szervezetek” megnevezés mellett, amely egyben azt is kifejezésre juttatja, hogy a berendezkedések nem demokratikus választások eredményeként jönnek létre, nem is spontán szerveződések, hanem komoly tőkebefektetést igénylő alapítványok, amelyek fenntartóik belátása alapján tevékenykednek, ami azt jelenti, hogy „kormányellenes” minőségükben is igába vonhatók. Ennek tudatában nem állhat messze a valóságtól a vélekedés, miszerint az ilyen jellegű organizációk valójában piaci hadállások, amelyek bármely üzleti cél elérése érdekében aktiválhatók.

A Nyílt Társadalom Alapítvány néven emberbaráti színezetben útjára indított világméretű programot e kettőzöttségen túlmenően egy másik ellentmondás lépfenéje is gyötri. A pszichológia felülírhatatlan törvényei értelmében ugyanis normális személyiségek lelkületében nem osztható kétfelé az erkölcsi meggyőződés. Megemlékezik ugyan a szakirodalom patologikus értelemben meghasonlott bűnözőkről, melyek egyik énje nincs befolyással a másikra – dr. Jekyll és Mr. Hyde – ebbe a kategóriába azonban, ha akarnánk is, csak szakmailag megalapozatlan módon sorolhatnánk Soros Györgyöt, de ez nem célunk. Becsületes hozzáállása az aktivitásait illető problémákhoz azonban kétségbe vonható; már csak azért is, mert világszerte állomásoztatott ügynökeit kétes szerepvállalására kényszeríti. Mindenki tudja róluk, hogy Soros pénzén élnek, és ha ez így van, akkor nincs különbség köztük és más üzleti vállalkozások alkalmazottai között, akiknek fegyelemmel kell szolgálniuk a tulajdonos üzleti érdekeit.

Kifejezetten buta provokációnak tűnik az állítás, amely azt igyekszik elhitetni, hogy az öregurat emberbaráti szeretet vezérli, amikor zsoldosai világszerte azon ügyködnek, hogy szétzilálják a nemzet­államok önmeghatározó és védekezőképességét, kétes értékűvé tegyék azt a meggyőződést, amelyet az emberek túlnyomó többsége nemi identitásnak nevez, vagy a családi kötelék fenségét, melyben ősi és stabil értékrend szerint szocializálódnak a gyermekek.

Mégis, ha megkérdezzük a balliberális eszmeiség szószólóinak egyikét, milyen humanitárius tevékenység alapján nyilváníthatja magát az emberiség jótevőjének Soros, aki egy minden nemzeti kultúrát felemésztő újkori népvándorlás megindításán mesterkedik, és mit tart arról, hogy Soros hatalmas összegeket áldoz migrációs politikája támogatására, a retorikai szemináriumokon betanult válasz bizonyára az lesz, hogy az úgynevezett Soros-tervet körüllengő állítások logikailag csupán álproblémák, amelyek egy összeesküvés-elmélet kereteiben értelmezendők.

Erről a jól ismert válaszról jegyezzünk meg: minden átlagos értelmi képességgel rendelkező ember tudja, mi a különbség a realitás és az annak elemei közti összefüggések magyarázatául szolgáló elmélet között. A realitásban tapasztalható ténylegesség kétségbevonhatatlan, egy elmélet azonban kizárólag a fejekben létezik, ténylegességként felfogni nem lehet; alapulhat tévedésre, tények elferdítésére, hazugságra…

Mit tesz hát az, akit az érdekei ellen irányuló tényekkel szembesítenek, és mégsem hajlandó elfogadni a közvetlenül megélt realitásra alapuló érveket? Ez a szerencsétlen a logika érvénye fölé helyezi magát, és bizonyítatlan elméletnek nyilvánítja azt, amit minden józan gondolkodású ember evidens módon igazságként él meg. Ha védekezésül összeesküvés-elméletre hivatkozik, azon nem lehet rést találni, mert amiképpen a HIV az immunrendszert támadja meg, a pajzsként használt összeesküvés-elmélet koncepciója a logikai (és ténybeli) érvényesség tagadására épül: a férfi nem férfi, a nő nem nő… Aki tehát ennek tudatában a meggyőzés ingoványos talajára lép, menthetetlenül elsüllyed a hazug ellenérvek végtelenjének semmijében.