„Nekünk a béke jogáért kell megküzdenünk.”
A fiaknak meg kell halniuk?
A kulcsmondat így hangzott Dmitro Kuleba volt ukrán külügyminiszter nyilatkozatában: „Sokan úgy vélik, a NATO igazi próbája az, hogy az Egyesült Államok harcolni fog-e Európáért. Az igazi próbatétel azonban az lesz, hogy a brit anyák valóban elfogadják-e, hogy a fiaiknak meg kell halniuk Finnországért, Észtországért vagy Lengyelországért. Ha nem teszik, akkor nincs NATO.”
Kuleba óvatosan fogalmazott. Nemcsak a brit anyák aggódhatnak fiaikért, hanem az európai földrész nyugati felének összes lakója. Beleértve a magyar anyákat is, mert eléggé világos, hogy a hatalomba készülő ellenzéki horda a TSZ-elnök vezetésével gondolkodás nélkül csatlakozna az Oroszország elleni háborúhoz, amelynek a tudomány mai állása szerint térségünkben lehet hogy nem nagyon maradnának túlélői, és akik mégis, azok irigyelnék a holtakat.
A nukleáris háború következményeiről szemérmesen hallgat a világmédia, aminek csak részben oka, hogy ezt a borzalmat ép ésszel szinte lehetetlen felfogni. Szinte lehetetlen felfogni, hogy a nukleáris csapások sorozata után lángtengerré válik a bolygó nagy része, de a borzalom csak ezután jön – azok számára, akiket szerencséjükre nem ér el a tűzözön. Emlékezzünk Csernobil tragédiájára. Ott csak egy atomerőmű robbant fel, de a széllel magasba szálltak a sugárzó gázok, amelyek egészen Észak-Európáig elhatoltak… Ne folytassuk. Nincsenek fogalmaink a nukleáris csapások következményeire. Nem túlzás azt mondani, hogy az emberi civilizáció több ezer éves történelme véget érne, és ha mégis maradnának valahol túlélők, az isten tudja, meddig tartana a folytatás.
A stockholmi székhelyű Békekutató Intézet legújabb jelentése riasztó képet fest a helyzetről, tudósít a Magyar Nemzet: a fegyverzet-ellenőrzés és -leszerelés korszakának vége, a világ ismét egy nukleáris fegyverkezési spirálba sodródik. A kutatók szerint szinte minden atomhatalom intenzíven modernizálja fegyverarzenálját, és különösen Kína okoz egyre nagyobb aggodalmat. Hát, ami engem illet, én legalább annyira aggódom az amerikai, az európai és az orosz atomfegyverek miatt is, nem szólva az izraeliekről.
Az idézett intézet leköszönő vezetője szerint bár Oroszország és az Egyesült Államok jelenleg is a világ nukleáris fegyverállományának mintegy 90 százalékát birtokolja, ez az arány a következő évtizedekben megváltozhat. Húsz éven belül Kína nukleáris arzenálja elérheti az amerikai és orosz készletek szintjét. Az már elég sok ahhoz, hogy a korábbi feltételes módban megfogalmazott mondatot kijelentő módra javítsuk: az atomháborúnak nem lesznek túlélői. Így, ilyen egyszerűen. Ugyanis a világban ma körülbelül 12 ezer nukleáris robbanófej található, és ha a svéd békekutatók jól kémkedtek Kínában, akkor ez a készlet rövid időn belül minimum 20 ezerre növekszik.
Mire elég ez? Mindenre. Vagyis – a semmire. Ennek fényében kell értékelnünk az egyre hevesebb nyugati kardcsörtetést: Ismerős? Ismerős. Tanultunk belőle? Szerintem mi, itt a nemzet jobbik felén tanultunk, mi tényleg békét akarunk, tényleg nemhogy nem akarunk belesodródni egy újabb borzalmas háborúba, ami után országunk a Csepel-szigetre szűkülne… De ki lakna ott? A svábbogarak, mert azok állítólag túlélik az atomháborút? Nem. Nekünk a béke jogáért kell megküzdenünk jövőre a választásokon. Azért a békéért, ami az árulók és a veszettek számára is az egyetlen túlélést jelenti. Erre készülünk.
