A forradalom hiábavalósága
Az ember legtermészetesebb törekvése, hogy harmóniára vágyik. Rendre, békességre magában, maga körül, boldogságra és egyetemes békére azon a kis földdarabon, ahol tartózkodik. Mindenfajta radikális változásnak csakis akkor van jogosultsága, ha a harmónia kibillen, és muszáj visszaállítani az eredeti állapotot.
Ha például zsarnokság uralja el az ember hazáját, ha a saját, a családtagjai és a honfitársai élete veszélybe kerül. Ha tort ül a gonoszság, és nem maradt más hátra, mint ledönteni a bálványt, kifordítani Sztálin elvtársat a saját csizmájából a Hősök terén.
A liberális nem ismeri a nyugalomnak és a harmóniának ezt a természetes állapotát. Életrajzából és elhibázott szocializációjából fakadóan állandó forradalomban él. Baloldali hívők sokaságával találkoztam életem során, kiegyensúlyozott, hagyományos háttere szinte egyiknek sem volt. Vagy valamilyen sötét titok lappangott a családi díszletek mögött, vagy eleve nyomasztó környezetből származott az illető, de a lényeg, hogy családot alapítani nemigen tudott, illetve, amiben élt (él), maximális jóindulattal sem nevezhető családnak. A magány, az elszigeteltség, a gyermekkori hátrányok miatti bosszúvágy logikusan torkollik a forradalomba, az egész társadalomra kiterjesztett felforgatásba. A történelem összes nagy forradalmára sérült, beteg, a polgári társadalomba beilleszkedni képtelen zsarnok: ugyanaz az életrajza Leninnek, Sztálinnak, Hitlernek. Ezekkel tart eszmei rokonságot az olyan ember, aki örökös nyugtalanságában mindent szétzúzna a régi világból.
Lenin eredetileg a polgáriból a szocialista forradalomba való közvetlen „átnövésre” alkotta meg a permanens forradalom kifejezést, de talán maga sem gondolta, hogy a megfogalmazással jóval mélyebbre hatol. A baloldali embernek, legyen szocialista vagy liberális, a permanens forradalom, vagyis az állandó, folytonos és vég nélküli küzdelem a vezércsillaga. A világot gyűlöli, ezért fenekestől fel akarja fordítani, és ebben a harcban nincs megnyugvás, nincs megállás. Már a jakobinusok és az orosz bolsevikok is bebizonyították, hogy amikor elfogy az ellenség, akkor egymást is lemészárolják, mert az erőszak, a folytonos forradalom logikájából ez következik. Barát és ellenség nem a valóság szerint különül el egymástól, hanem az ideológiai előírások szerint.
Éppen ez a vonás, az ideológiának való kényszeres megfeleltetés különbözteti meg a népfelkeléseket a forradalmaktól. 1956 klasszikus népfelkelés, hiszen az eseménysorozatnak nincsen ideológiája, illetve csak annyiban, amennyiben egyes résztvevők utólag belemagyarázták a saját szempontjaikat. Az ellenség a kommunista hatalom, az egész társadalmat megnyomorító, mindenkit halállal fenyegető zsarnokság. Ez ellen lépnek fel az emberek teljes egyetértésben, és néhány kollaboránstól eltekintve először is szabadságot akarnak a hazának, a társadalmi berendezkedés részletkérdéseit nem az utcán vitatják meg. Ezzel szemben a forradalmár mindig marginális, kisebbségi, de erőszakossága és gátlástalansága miatt eredményesebb a passzív többségnél. Társadalmi közmegegyezés híján ideológiai program szerint cselekszik: Marx tanításaiból, Lenin kottájából, Soros György embereinek útmutatásaiból szervezi meg a forradalmát. Ha azonban győzne, a forradalma folytatódna, nem pusztán addig, amíg a régi társadalomnak az írmagját is ki nem irtotta, hanem az ideológiai kényszeresség miatt örökké, az utolsó csepp vérig.
A forradalom tehát minden esetben ideológiai hátterű, és nem meglepő módon baloldali. Jobboldali forradalom nincs. Legfőképpen azért, mert a jobboldali ember nem is jobboldali, hanem régi, hagyományos, normális, eredeti, míg a baloldali, a forradalmár csak válasz, antitézis, következmény. A normális embernek nincs szüksége bakugrásokra a történelemben, mert pontosan tudja, hogy csak a körülményei változnak, a lényege soha. Ezzel szemben a forradalmár a folyamatos megigazulás híveként hisz a fejlődésben, pontosabban amit ő annak nevez. Elkápráztatják a technikai újdonságok, az információs dömping, korszerűnek hiszi magát, amikor kiirtja magából a régi embert. Holott mindez szemfényvesztés: az ember szükségszerűen korlátok között él, a kezdetről és a végről nincs hatalma rendelkezni, be van zárva a tér-idő csapdába. Erről a forradalmárnak persze nincs tudomása, mert elbizakodottságában nem tiszteli a kozmosz urát, inkább magában hisz.
Forradalmak helyett megnyugvásra törekedni – ebben rejlik a XXI. századi megmaradás törvénye. Sajnos, ma már nem elég jó példával elöl járni, ha nem harcolunk meg önmagunkért, családunkért, hazánkért, a forradalom elnyel bennünket. Valójában egyetlen út áll előttünk: metapolitikai építkezésbe kell kezdenünk, hálózattá szerveződni, hogy sikerrel vehessük fel a küzdelmet a forradalom ellen. Ahogyan ők lassú munkával, de szívós következetességgel lebontották a régi Európát, ugyanígy kell nekünk felépítenünk a romokon. Vissza kell nyúlnunk a hagyományos életformához, úgy kell élnünk, mint a régiek – ehhez műveltségre, világlátásra, képzésre van szükség. Fontos az is, hogy bátran, köntörfalazás nélkül elmondjuk a saját igazságainkat családi körben, munkahelyen, baráti társaságban, mert ha nem tesszük, ellensúly nélkül marad az ő perverz világképük. A hosszú száműzetés lejárt, ideje kilépni a világ elé, és arról beszélni, mi hogyan látjuk a világot. Erre akkor is szükség van, ha kellemetlen a feladat, ha ódzkodunk tőle. Ha ugyanis nem tesszük, a globalizmus által felpörgetett általános forradalom mindent lesöpör a színről. Ideje megszervezni magunkat, bekapcsolódni a közös munkába, és zúgolódás nélkül elfogadni, hogy a normalitásnak nemcsak hadat üzentek, de már folyik a háború: életre-halálra.
