A gyermekek nem kísérleti nyulak

Carl Gustav Jung szerint a mesék a „kollektív tudattalanunk dokumentumai”, amelyek bepillantást engedhetnek az emberi psziché fejlődésébe. A történetmondás, mesélés feltehetően nagyjából az emberiséggel egykorú: nem is kell hozzá a beszéd képessége. Elég, ha az őskori barlangrajzokra gondolunk, vagy az animációs mesékre, például a Tom és Jerryben ritkán hangzik el egy szó is.

Az embernek kezdetektől igénye van arra, hogy történetet meséljen. Ha pedig megvizsgáljuk az egyes mesevariációkat, akkor kiderül, hogy az adott kor mesélői mit tartottak alkalmasnak és érdemesnek értékként, tapasztalatként és példaként mesébe szőni, ezzel megőrizve őket az utókornak.

Nevelésünk szempontjából meghatározó, hogy milyen történeteken keresztül szembesülünk a világgal. Így például a magyar népmesék kulturális örökségünk részei, fontos mondanivalóval. Ez azonban nem magyar sajátosság, a mesék mindenhol tanulságos és érdekes lenyomatát képezik egy adott nép történetének és lelkének. A népmeséinkben fellelhető visszatérő elemek, így a három királyfi, a szegény legény, a vasorrú bába, a sárkány, a hamuban sült pogácsa, a próbatételek mind olyan szimbólumok, melyek jelentése messze túlmutat a látszólag egyszerű történeteken. Az archetípusokban és toposzokban az emberiség általános, visszatérő tapasztalatai jelennek meg. A mesék célja az, hogy átadják a következő generációnak a tudást az életről, halálról, jóról és rosszról, küzdelemről és szeretetről, méghozzá abban az életkorban, amikor a legnyitottabbak és legfogékonyabbak.

A mesék nagy szerepet játszanak a gyermekek fejlődésében: segítenek nekik a saját nyelvükön és értelmi szintjükön elmagyarázni az őket körülvevő világot, hogy könnyebben megérthessék. A mesélés értékrendet és világképet ad át a legkisebbeknek, formálja a személyiségüket, és fontos az érzelmi intelligencia fejlesztése szempontjából. A mese hősének megpróbáltatásai, áldozatvállalásai példát mutatnak a gyermekeknek, felvértezik őket egy problémamegoldó eszköztárral. Segítenek elsajátítani az alapvető emberi értékeket és magatartásformákat, fejlesztik a kicsik igazságérzetét és erkölcsi ítélőképességét. Éppen ezért nem mindegy, hogy milyen meséket mondanak nekik, hiszen ezek a történetek örök érvényű igazságokat és értékeket tartalmaznak és adnak át, melyek nem állíthatóak egy kisebbség ideológiai kurzusának szolgálatába.

A magyar népmesék évezredes értékeink alapján íródtak: olyan dolgok jelennek meg bennük, melyek kiállták az idők próbáját. Barátság, hősiesség, férfi és nő szerelmében gyökerező család, jó és rossz örök harca állnak a történetek középpontjában. Persze nincsenek bennük homoszexuális királyfik és transzszexuális királylányok, de lássuk be őszintén, jó pár generáció felnőtt ezek nélkül is. Manapság azonban, amikor a társadalom érzékenyítése minden szinten és területen gőzerővel zajlik, az LMBT-lobbi számára evidens, hogy a gyermekmeséket is kötelező átírni az ő szempontjaik szerint.

Az elmúlt években többször előfordult, hogy a meséket, illetve azok karaktereit megváltoztatták az aktuális LMBT-kurzusnak megfelelően. Azonban a legújabb trend ma már az, hogy szándékosan ilyen meséket írnak és adnak ki. Ez történt nemrégiben hazánkban is: a Labrisz Leszbikus Egyesület boszorkánykonyhájában kikotyvasztott LMBT-történeteket tartalmazó mesekönyvvel akarják érzékenyíteni a magyar kisgyermekeket, társadalmi kísérletük kisnyulait. A kötetben többféle kisebbséghez vagy hátrányos helyzetű csoporthoz tartozó szereplő megjelenik, ami alapvetően nem probléma, sőt! Fontos a gyermekeknek beszélni arról, hogy vannak kevésbé szerencsés élethelyzetben lévő emberek. Nem magával az érzékenyítéssel van a gond, hanem annak a tárgyával: a szexuális orientációval és a nemi identitással.

Abban egyetértés van, hogy a világ egyik legelismertebb műmeseírója a dán Hans Christian Andersen, az azonban kevésbé ismert, hogy levelezései és naplója alapján férfiak iránt is táplált gyengéd érzelmeket, feltehetően biszexuális volt (bár erkölcsi és vallási okokból kutatói szerint a gondolatokat nem követték tettek). Az általa írt több mint 150 mese szervesen beágyazódott a nyugati kultúrkörbe. Távol álljon tőlem, hogy a Labrisz által kiadott kötet szerzőit Andersenhez hasonlítsam, de meg kell jegyezzem, hogy a mesemondó is meg tudta állni, hogy homoszexuálisokról írjon meséket, még csak virágnyelven sem tett ilyet. Az ő tollából is származnak olyan történetek, amelyek érzékenyítésnek tekinthetőek a mai fogalmaink szerint, elég a kis gyufaáruslány meséjére gondolnunk, amellyel az ipari forradalom korában mélyszegénységben, borzalmas körülmények között élő gyermek jelenik meg előttünk. A szociális érzékenységre nevelésre szükség is van, hogy a gyermekekből érző szívű felnőttek cseperedjenek. Semmi szükség azonban arra, hogy a kiskorúakat óvodában és iskolában összezavarják az LMBT-propagandával.

Természetesen ezt tudatosan teszik. Tisztában vannak azzal, hogy kisgyermekkorban a szocializáció szempontjából fontos pszichológiai, tanulási folyamatok mennek végbe, amelyek kihathatnak az egyén egész életére. Éppen ezért próbálkoznak ilyen fiatal korban hatni a fogékony kis elmékre, és átprogramozni őket arra, hogy teljesen természetesnek tartsák az azonos neműek közötti kapcsolatokat vagy a nemváltást. Finoman fogalmazva is etikátlan kitenni az ártatlan, a világra nyitott és azt felfedezni vágyó gyermekeket a homoszexuális-propagandának és genderideológiának. Ha megengedhetem magamnak a durvább véleménynyilvánítást is, kifejezetten gusztustalannak tartom, hogy a legvédtelenebbeket használják fel a kulturális háborúhoz.

Ugyanis erről van szó, háborúban állunk a szellemi csatatéren. Charles Baudelaire írta: „a sátán egyik trükkje, hogy elhiteti az emberekkel, nem is létezik.” Ugyanezt látom az LMBT-lobbi esetében, amely el akarja altatni az emberek figyelmét azzal, hogy állítja: propagandáról nincsen szó, csupán az elfogadást hirdetik. Valójában azonban alá akarják ásni a nyugati, zsidó-keresztény értékrenden alapuló társadalmat, amelyet lépésről lépésre bontanak le.

A jelenlegi célpont a házasság és a hagyományos családmodell, amelyet a patriarchális társadalom elnyomó struktúrájának kvázi patológiás jelenségeként írnak le. E támadások része az óvodai és iskolai szexuális oktatás propagálása is: a Meseország mindenkié kötet mellé készült egy foglalkozásterv is pedagógusoknak, egyértelmű cél tehát, hogy intézményi keretek között foglalkozzanak az LMBT-mesékkel. Véleményem szerint korántsem a véletlen műve, hogy ehhez hasonló kezdeményezések a XX. század elején a kommunistáktól származtak: az iskolai szexuális nevelést hazánkban először Lukács György javasolta. A kommunista gondolkodó úgy vélte, hogy a szexuális szabadosság terjesztésével, kisgyermekekbe nevelésével lehet a leghatékonyabban kikezdeni a házasságot, hogy azután eltörölhessék a kereszténységet. Személy szerint nem látok különbséget Lukács akkori és a Labrisz jelenlegi tevékenysége között.

Tenni kell az ellen, hogy a kisgyermekeken hajtsák végre társadalmi kísérleteiket. Természetesen már maga a próbálkozás is feldühíti az embert, de mint láthattuk, kontraproduktív, ha fizikailag megsemmisítjük a kötetet, hiszen bármikor újra lehet nyomtatni. Nem a fizikai síkon van tennivalónk: a csata a szellemi térben zajlik, így ott kell megvívnunk. Azt viszont nem engedhetjük, hogy megrontsák az ártatlan gyermekeket: ne hagyjuk, hogy a kishercegekből kishercegnőket csináljanak.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.