A Jobbik-jelenség

A 2014-es országgyűlési választásokon a mindössze tizenegy évvel korábban alakult Jobbik váratlanul jó eredményt ért el. Döntően az alapító Csurka István halálával súlytalanná vált MIÉP és a megbukott Kisgazdapárt szavazóinak voksait begyűjtve 20,3 százalékot kapott, és csak azért szorult vissza harmadiknak, mert öt baloldali párt (MSZP, DK, Együtt, Liberálisok, Párbeszéd) közös listát állított, és 26,85 százalékkal a Fidesz–KDNP mögött megszerezte a második helyet.

A Jobbik vezetése azonban az eredményt súlyos kudarcként élte meg, hiszen előtte teljes meggyőződéssel hittek a győzelemben, arra készültek. Vona Gábor elnök ezért jelentős irányváltásba kezdett, a Jobbikot megpróbálta néppárttá formálni, leválasztva róla a radikális gondolatokat és személyeket.

A 2018-as országgyűlési választásokon a Jobbik kevés híján megismételte négy évvel korábbi eredményét, a szavazói számát még növelni is tudta, ami a magas részvételi arány miatt most 19 százalékot ért. Ezzel a párt a második lett a kormányzó koalíció mögött. Csakhogy a tagság ezúttal is a győzelemre készült, és a párt vezetősége még táplálta is ezt a reményt, a kétharmados többséget sem tartva lehetetlennek. A csalódás még nagyobb volt, mint négy évvel korábban.

Valamilyen szinten mindenkire hatással van az úgynevezett vágykivetítő gondolkodás, az ember könnyebben hisz annak bekövetkeztében, amit szeretne, mint ami közömbös a számára. A Jobbik szellemi köreiben azonban a kezdetektől fogva szélsőségesen erős ez a szemlélet, és noha 2018-ban sem volt semmilyen realitása a győzelmüknek, pártjuk számára továbbra is csak ezt tartották elfogadhatónak. Ezért súlyos kudarcként könyvelték el a második helyet. Vona pártelnök lemondott.

A történet közismert: a pártot az új vezetés, élén előbb Sneider Tamás, majd Jakab Péter elnökkel az elmúlt két évben, egy sajátos útkeresés eredményeként eljuttatta a baloldallal való szövetségkötésig, és immár a Gyurcsány Ferenccel való szoros politikai együttműködés is elfogadható, sőt kívánatos lett a számukra. Ezen útkeresés során a Jobbik egymilliós szavazótáborának a felét egy év alatt elveszítette, számos vezető politikusa elhagyta, akik közül többen a régi Jobbik szellemiségét képviselő új pártokat alapítottak.

Arra lehetett számítani, hogy a zuhanás folytatódik, az ideológiai talaját veszített párt támogatottsága teljesen összeomlik, hiszen olyan belső világnézeti ellentmondások feszítik, amelyeket elvileg nem lehet egyben tartani. Ezzel szemben annak lehetünk tanúi, hogy a Jobbik az utóbbi hónapokban újra erősödésnek indult, a támogatottsága nő, és ha a trend folytatódik, az ellenzéken belül visszaszerezheti a vezető pozíciót, amit 2014-ben és 2018-ban elfoglalt.

A jelenségre magyarázat lehetne, hogy az elmúlt néhány évben a párt támogatói kicserélődtek, a régiek elhagyták és újak érkeztek a helyükre. Erre a feltételezésre azonban nemcsak a felmérések cáfolnak rá, de a Jobbikból kiszakadt új formációk sikertelensége is. A párt a támogatói felét elveszítette ugyan, de a másik felét megtartotta, és minden jel arra utal, hogy ezek a támogatók ugyanazok, akik korábban, a Jobbik radikális, szélsőjobboldali korszakában mellettük álltak. Azok a választók, akik számára vonzó a cigányellenesség, nem idegenkednek az antiszemitizmustól, unióellenesek és nemzeti radikalizmusuk nem áll távol a militarizmustól. Semmi okunk azt föltételezni, hogy ennek a félmillió embernek egy-két év alatt gyökeresen megváltozott volna a világnézete. Ellenkezőleg, biztosra vehető, hogy ugyanazt gondolják a világról, mint korábban. És ezek az emberek most zokszó nélkül elfogadják azoknak a szövetségét, akiket korábban legfőbb ellenségeiknek tekintettek. Sőt arra is hajlandók, hogy szavazzanak rájuk. Ami még meglepőbb, megkezdődött a tavaly elpártolt Jobbik-szavazók visszaáramlása is.

Ez mindenképpen egyedi jelenség a magyar politikában. Ha sorra vesszük a többi ellenzéki pártot, azok szellemisége, választói attitűdje és szövetségi politikája nagyjából egyensúlyban van, jelentős belső ellentmondást nem hordoz. A DK tiszta képlet, a szocialista párt egykori szavazóbázisán jött létre, szellemisége is nagyjából ugyanaz, csak a vezére más. A szocialisták maradtak, akik voltak, az LMP mérsékelten semmilyen, a Párbeszéd nem több, mint egy megélhetési asztaltársaság, a Momentum pedig begyűjtötte az SZDSZ régi és új árváit. Mindezek egybefoglalhatók, többé-kevésbé felcserélhetők, egymással kompatibilisek.

A Jobbik szavazói sehogy sem illenek ebbe a társaságba, és mégis benne vannak. Az ellentmondásnak két, egymással összefüggő magyarázata lehetséges. Az egyik a párt táborának alapvető elitellenessége, a másik pedig, hogy valójában most is a hatalom teljes megszerzésében reménykednek, még ha kerülő utakon is.

Az elitellenesség régóta ismert magyarázat arra, hogy a történelem során a szélsőbal és a szélsőjobb között hogyan volt lehetséges az átjárás. Minden társadalomban van egy jelentős számú népesség, amelynek tagjai mély ellenszenvet éreznek minden sikeres ember iránt, alapvetően a saját sikertelenségüket kompenzálva vele. Ezekre az emberekre az erős megfogalmazások, a „mindenki hülye”, „mindenki lop” szemlélet a jellemző. Mivel az összefüggéseket nehezen látják át, és folyton attól félnek, hogy becsapják őket, ezért meghatározó számukra a „nem hagyom magamat becsapni” attitűd, ami az észérvek gyakori elutasításában mutatkozik meg, ha azok az elittől – tudósoktól, politikusoktól, véleményvezérektől – származnak.

Ennek a közösségnek a kormánypártokkal szembeni dühödt ellenszenve elsősorban abból táplálkozik, hogy azok szükségképpen hatalmi pozícióban vannak. Ez az oka annak, hogy az indulataikat gond nélkül át tudták helyezni a 2010 előtti kormánypártokról a 2010 utániakra, hiszen az nem eszmei alapon állt, hanem a hatalommal szemben jött létre. Ugyanez az áttétel következett be a saját rasszizmusuk esetén is, nevezetesen elhitették magukkal, hogy Orbán Viktor cigány, aki lepaktált a „zsidókkal” (Izraellel, a globális nagytőkével), utálatuknak tehát ideális céltáblája.

Közbevethetnénk, hogy hiszen éppen a választott pártjuk szövetségesei vádolják a kormánypártokat cigányellenességgel, ugyanakkor a globális nagytőke kedvét keresik, de ebben az esetben szükségtelen logikai összefüggések után kutatni. A Jobbik törzsszavazójának erre az lenne a válasza, hogy Mészáros Lőrinc és O1G, és ez el is döntené a számára a vitát.

Arra, hogy a Jobbik az elitellenes, sértődött és dühös kisemberek pártja, bizonyíték Jakab Péter politikájának, a krumplizásnak, parizerezésnek, a miniszterelnök sértegetésének sikeressége is. Ennek a közönségnek pontosan ez kell, egyfelől a „közülünkvalóság” illúziója, másfelől a hatalommal szembeni durvaság, a hatalom megvetése.

Ebbe a sikerbe azonban elkerülhetetlenül bele van kódolva a bukás. Elitellenesen törni a hatalomra már önmagában is feloldhatatlan ellentmondás. Ha a Jobbik akár csak részhatalomnak a birtokába jut, saját szavazótáborával kerül szembe, azokkal az emberekkel, akiknek meg­győződése, hogy minden politikus lop, és mindnek börtönben a helye. Az elitellenes tömegre támaszkodva megszerzett hatalmat csak diktatúrával lehet megtartani, ahogy a bolsevikok és a nácik tették. Itt erre nem fog sor kerülni.

De van egy másik belső ellentmondás is. A Jobbik tábora kétszer is bebizonyította, hogy a teljes győzelmet várja, csak azt tartja elfogadható eredménynek. Így van ez most is. Senkit ne tévesszen meg, hogy a párt jelenleg egy pártszövetség tagja. A Jobbik ebbe a játszmába úgy megy bele, hogy valójában a többi szövetségesének fölébe kerülésére számít. Elvileg erre meg is van a lehetősége, Jakab Péter közös miniszterelnök-jelölt lehet, az ellenzéken belül a választókerületekben megszerezhetik a relatív, elvben akár az abszolút többséget is.

Erre azonban nem fog sor kerülni, a Jobbik, még ha számára nagyon szerencsésen alakulnak is a dolgok, a mandátumok számát illetően legföljebb megismételheti a 2018-as eredményét, ami továbbra is alárendelt szerepet jelöl ki a számára. Szavazói ezt mély csalódásként élik majd meg, és könnyen lehet, hogy a MIÉP, a Kisgazdapárt és a Jobbik után keresnek maguknak egy új elitellenes pártot, hogy abba lássák bele a dühös kis­ember győzelmének illúzióját.