A kancellárság ára – Friedrich Merz és a német jobboldal dilemmája

Friedrich Merz hosszú évek küzdelme után végre közel került Németország kancellári székéhez. Amit azonban politikai győzelemként ünnepelhetne, könnyen válhat stratégiai vereséggé – ha az útja során elhagyja mindazt, amit a CDU konzervatív táborából ígért. A CDU és az SPD között zajló koalíciós tárgyalások nem csupán programalkukról, hanem politikai identitásról is szólnak. Vajon a német jobboldal valóban visszatért – vagy csupán újabb maszkot öltött?

A 2025-ös Bundestag-választások után a CDU–CSU-pártszövetség magabiztosan jelentkezett a kormányalakítás jogáért. Friedrich Merz, a párt elnöke és kancellárjelöltje a választás estéjén és azóta is több ízben úgy nyilatkozott: „Húsvétig kormányunk lesz.” Az SPD, érzékelve Merz időnyomását, egyre bátrabban blokkol vitás pontokat a koalíciós tárgyalások során, hiszen tisztában van azzal: a kancellárjelölt nem engedheti meg magának a kudarcot. Politikai karrierje, sőt a CDU egysége is ezen a szövetségkötésen áll vagy bukik. A helyzet paradox módon Merz alkupozícióját gyengíti. Egyre világosabb: a gyors kormányalakítás ára az elvi engedmények sora lehet. Márpedig a konzervatív tábor egyre türelmetlenebbül figyeli, hogyan változik a „visszatérő Merz” ismét kompromisszumos Merzzé.

A német jobboldal több mint egy évtizede keresett olyan vezetőt, aki képes kilépni Angela Merkel árnyékából. Friedrich Merz – akit a konzervatív szavazók egy része a régi-új reménységként ünnepel – hosszú utat tett meg a CDU elnökségéig, majd 2025-ben a kancellárság küszöbéig. A választások eredménye világos volt: a CDU–CSU-szövetség jelentős győzelmet aratott, és ezzel lehetőséget kapott arra, hogy új politikai irányt szabjon Németországnak. A kérdés azonban az, hogy él-e vele – és ha igen, milyen áron? Merz három évvel ezelőtt még azzal kampányolt, hogy helyreállítja a párt hitelességét, rendet tesz a Merkel-éra után, és egyértelmű irányváltást hajt végre a migráció, a költségvetés és a társadalompolitika területén. A mostani tárgyalások során azonban épp ezeken a pontokon kényszerült alkudozásra – nem kis részben saját döntései miatt.

A konzervatív választók joggal remélhették, hogy a Merz-korszak végre megszakítja a CDU évek óta tartó identitásválságát. Angela Merkel vezetése alatt a párt fokozatosan balra tolódott, integrálta a zöldideológiát, nyitott volt a tömeges bevándorlásra és lemondott a hagyományos kereszténydemokrata alapértékekről. Friedrich Merz ezzel szemben nemzeti, jobboldali fordulatot ígért – és a választók ennek reményében támogatták. A mostani tárgyalások során azonban egyre többször ébredhet bennük a kétely: vajon nem újra ugyanaz történik, amit egyszer már láttak? Egy újabb konzervatív arc, aki baloldali politikát hajt végre? Friedrich Merz látszólag már félig-meddig elfoglalta a kancellári széket, ám valójában még hosszú út vezet odáig, amely során egyre több elvi engedményt kell tennie és kompromisszumot kötnie. A kérdés most nem az, hogy lesz-e kancellár, hanem az, hogy ha az lesz, vajon képviseli-e még a német jobboldal értékeit. Ha a CDU nem tudja kikényszeríteni az ígért politikai fordulatot – szigorú migrációs szabályokat, stabil költségvetést, a polgári értékek védelmét –, akkor a választók joggal kérdezhetik: mi értelme volt a győzelemnek? Egy újabb kancellár, aki mindent aláír, csak hogy pozícióban maradhasson?

Friedrich Merz a választások előtt még a fiskális fegyelem élharcosa volt. Néhány héttel később azonban már maga is aláírta az adósságfék fellazítását, 500 milliárd eurós hitelcsomagot javasolva a védelem és infrastrukturális beruházások területén. A CDU bázisában azonnal meg is jelentek a kétségek: ha a kancellári szék ára az elvek feladása, akkor megéri-e egyáltalán? A párt szavazói joggal érzik úgy, hogy a választási győzelem ellenére ismét kompromisszumok sorozata várható – miközben az emberek politikai fordulatot akarnak, nem az utóbbi években megszokott menetet. A választási kampány egyik központi eleme volt a fiskális fegyelem – a kereszténydemokraták programja egyértelműen kiállt az alaptörvényben rögzített adósságfék mellett. Ehhez képest alig néhány héttel a választás után Merz már két külön alapról állapodott meg az SPD-vel, amelyek révén mintegy 500 milliárd euró értékű kiadást helyeztek kilátásba – jórészt hitelből. Ennek érdekében az alaptörvényt három ponton is módosították. A lépés pragmatikus lehetett, de nem következmények nélküli. A párt bázisa – különösen a dél- és keletnémet tartományok konzervatív szavazói – értetlenséggel és nem kevés felháborodással fogadták a hirtelen pálfordulást.

A másik kritikus vitapont a koalíciós tárgyalások során a migrációs politika. Merz a kampány során egyértelmű fordulatot ígért: határzárat, a visszafordítás jogi lehetőségének bevezetését és az elutasított menedékkérők szociális juttatásainak csökkentését. A választópolgárok jelentős része erre a keményvonalas álláspontra szavazott – különösen azokon a területeken, ahol az illegális bevándorlás következményei a hétköznapokban is érzékelhetők. Az SPD viszont éppen ezen a ponton nem hajlandó engedni. A tárgyalások során világossá vált: a szociáldemokraták nem támogatják sem a határzárat, sem az EU-n kívüli menekültügyi eljárások bevezetését, és a szociális juttatások megvonásától is elzárkóznak. A CDU tárgyalódelegációja így egyre szűkülő mozgástérben próbálja menteni a kampányígéreteket, miközben a párt jobbszárnya már most a választók elárulásáról beszél.

A gazdaságpolitikában sem kisebb a feszültség. Miközben a CDU a vállalkozásokat terhelő közterhek csökkentését és a társasági adó reformját követeli, az SPD új vagyonadót, a tőkejövedelmek megadóztatását és a felső jövedelemsáv kulcsának emelését szorgalmazza. A CDU pedig újfent kompromisszumra készül – kérdés, hogy nem veszíti-e el közben maradék hitelességét.

Merznek ráadásul saját pártján belül is egyre többször kell szembesülnie a kérdéssel: ki is valójában az ő közönsége? A német polgári közép, amely szigorú migrációs politikát, fiskális fegyelmet és konzervatív társadalompolitikát vár el, vagy azok, akiknek tetszik a Zöldek és a szociáldemokraták által diktált woke irányvonal?

A CDU–CSU és az SPD közötti koalíciós tárgyalások jelenleg nem csupán kormányzati technikai egyeztetések. Ha Merz enged a balliberális szövetségek csábításának, könnyen Angela Merkel nyomdokában találhatja magát – a kompromisszumok és a középretolódás útján, amely éppen a szélsőségek térnyeréséhez vezetett. Ez a folyamat tehát sokkal mélyebb kérdéseket vet fel: lehet-e még jobboldali fordulat Németországban? Van-e még politikai bátorság a nemzeti konzervatív értékek képviseletére? És vajon Merz valóban az a vezető, akit a német jobboldal annyira várt – vagy csak „Merkel 2.0”?

Jelenleg Németország politikai jövője a tét. A kereszténydemokraták élén Friedrich Merz kancellári ambíciói világosak ugyan, de kérdés, hogy képes lesz-e valódi jobboldali fordulatot végrehajtani, vagy végül maga is enged a baloldali nyomásgyakorlásnak. A következő hetekben eldől, hogy a CDU a múlt árnyaiból képes-e saját értékeit követve új jövőt építeni – vagy végleg elveszíti azt a hitelességét, amelyre egy valódi jobboldali fordulatot alapozni lehetett volna.

A szerző az az Alapjogokért Központ elemzője.