A klímaaktivisták és a takarítónő
Kis lépés nekünk, nagy lépés az emberiségnek. Valami ilyesféle mozoghatott a fejében annak a két aktivistának, aki Spanyolország nemzeti ünnepén vörös festékkel megrongált egy történelmi jelentőségű műalkotást. A madridi Haditengerészeti Múzeumban kiállított festmény Kolumbusz Kristóf partraszállását ábrázolja.
Hogy miért? Gondolom, Kolumbusz kapitalista volt, feudális csökevény, patriarchata vagy náci. Bármi lehet, mert az ilyenek fejében a jövő az mindig szép, a múlt az meg mindig rossz. Elsősorban azért, mert azt csak észrevették, hogy valamikor a dolgok nem úgy működtek, mint ma – a világ ugye mindig rossz, de mindig másként –, és mivel régen az nem így volt, az azt jelenti, hogy rosszul volt.
Büntessük meg, szüntessük meg! Ne tolják folyton az arcunkba a tényeket! Vagy valami ilyesmi. A múltat végképp eltörölni – ahogy ezt már sokszor megállapítottuk.
Amúgy nem ez az első eset a spanyoloknál. Az utóbbi időben ez egyfajta progresszív népszokás, mint migránsokkal teletömni a várost, majd a nemi erőszak után sopánkodni a férfielnyomásról. 2002-ben a madridi Prado Múzeumban a Goya „A meztelen Maja„ és „A felöltözött Maja” című festményeinek keretéhez ragasztották magukat klímaaktivisták, és a falra írták a „+1.5 C„ feliratot, ami a globális felmelegedés lehetséges megfékezésére utaló határt jelöli.
Hogy szegény Goyának mi köze a felmelegedéshez, azt ne kérdezzék. Én úgy vélem, semmi, de mindenképp több köze van a felmelegedésnek a pride-hoz – amit vélhetően ezek lelkesen ünnepelnek –, de ez csak az én gonoszkodásom, kérem, nézzék el nekem.
Ez a progresszív divat másutt is hódít. 2023-ban kalapáccsal rongálták meg Diego Velázquez egyik leghíresebb festményét lelkes aktivisták a brit főváros világhírű képzőművészeti gyűjteményében, a Trafalgar téren lévő Nemzeti Galériában. Ugyanezt a festményt 1914-ben Mary Richardson, a nők választójogáért küzdő egykori szüfrazsettmozgalom aktivistája húsvágó késsel hasította fel, szóval a mű veterán már a haladás élvonalában, lehet be is szerzek róla egy reprodukciót. Ott próbálja meg valaki leöntögetni, lábam illeti majd az ülepét, igazi reakciós, régivágású, leragadt módon – feltéve, ha beengedem, ami kizárt.
Na, de – amire ki akarok lyukadni – valamit megfigyeltem, amiről eddig senki nem beszélt. Hogyhogy az aktivisták nem a falra akasztott banánt rongálták meg? Miért nem Jackson Pollock „Number 17A” című festményét, amely 2015-ben 200 millió dollárért kelt el?
Soha nem nonfiguratív pacákat vagy sörösdobozból, ételmaradékból és kutyapiszokból készült kollázsokat és szobrokat rongálnak. Vajon miért?
Utóbbiakat szándékosan senki nem bántja – kivéve néhány kritikust –, legfeljebb véletlenül a takarítónő, aki szemétnek véli és kukába dobja.
Többször is előfordult, hogy a takarítók kidobtak műalkotásokat. 2001-ben egy Damien Hirst-installációt, amely sörösüvegek, kávéscsészék és hamutartók gyűjteményéből állt. 2004-ben pedig egy papírból és kartonból készült Gustav Metzger-művet dobtak ki a takarítók a londoni Tate Modernből.
Tíz éve egy takarítócég a dél-olaszországi Bari városában 10,000 eurós számlát kellett hogy kifizessen, miután az egyik alkalmazott véletlenül kidobott egy műalkotást, amelynek része volt egy modern művészeti kiállításon található, süti morzsákat tartalmazó mű.
A mozgalmárok mindig az igazi műveket rongálják meg, a mozgalmi vackokat meg csak a takarítónő.
