Nemrég belekerült az Alaptörvénybe, hogy az apa férfi, az anya pedig nő. Korábban olyan törvényt hozott a parlament, hogy a személyi igazolványban a születéskori biológiai nemet kell feltüntetni, s ideiglenesen felfüggesztette a tb a „nemváltó” műtétek támogatását is. A baloldalon ezzel szemben „a család az család” kampány fut az azonos nemű párok örökbefogadásának engedélyezéséért, holott a parlament épp most korlátozta az egyedülálló férfiak örökbefogadási lehetőségeit.

Hirdetés

Eközben nem kevesebb mint 4400 százalékkal nőtt azoknak a tinédzser lányoknak az aránya az Egyesült Királyságban 2018-ban, akik „nemváltó” műtétet kívánnak igénybe venni. Az Európai Unió nemrég alkotott LMBTQ-stratégiát, az Egyesült Államokban pedig Joe Biden és a baloldali többségű törvényhozás olyan törvényt hozott, mely szerint a szövetségi szintű sporteseményeken a női számokban indulhatnak a magukat nőnek képzelő férfi versenyzők is.

A feministák két táborra szakadtak a transzneműség kapcsán: az egyik támogatja a transzmozgalmat, a másik viszont a feminizmus eredményeinek veszélyeztetését és a régi nemi sztereotípiák felújítását látja benne – ők a „TERF”-ek, a „transzellenes radikális feministák”, akik ez ügyben ugyanazt gondolják, amit a konzervatívok.

Amerikában már 19 tagállamban – és számos nyugat-európai országban is – betiltották a „konverziós” terápiát, ami nem csak melegeket „heteróvá tévő” terápiákat jelenti, hanem azokat is, amelyek például tinédzsereknek segítenének elfogadni a saját testüket, a saját nemüket. Ezekben az államokban csak az „affirmatív”, azaz megerősítő terápia engedélyezett, ami kétkedés nélkül elfogadja azt az állítást, hogy valaki „férfi testben élő nő” vagy „női testben élő férfi” – ami nemrég még abszurdumnak számított volna. A „konverziós” terápia veszélyesnek számít, de egy sokéves, drága, fájdalmas és súlyos komplikációkkal járó, a testet elvileg ellenkező neművé alakító hormonterápia- és műtétsorozat nem számít veszélyesnek.

Vajon hogyan jutottunk odáig, hogy a nyugati világban meggyőzőnek és racionálisnak tűnnek olyan tautologikus, irracionális, szubjektív és szentimentális marketingszlogenek, mint „a család az család”, vagy a „miért baj, ha szeretik egymást?”, a „love is love”, vagy a „férfitestbe született nő”?

Philip Rieff amerikai szociológus négyféle korszakot különböztet meg az ember önképét illetően: az ókori görög kultúrában az ember politikai ember volt, azaz akkor érezte kiteljesedve magát, ha részt vett a polisz életében. A középkorban vallásos emberről beszélhetünk, aki a szertartásokban, Isten-kapcsolatban teljesedett ki. A kora modern ember gazdasági ember volt, aki a termelésben, kereskedésben, üzletelésben találta meg az élet értelmét. A modern(-posztmodern) ember viszont pszichológus, terapeutikus ember, aki a belső boldogságot, az autentikus énjét, az önmegvalósítást keresi.

Van egy nagy különbség az első három és a negyedik közt: míg az első három embertípus a külső, közösségi, társadalmi életben találja meg önmagát, a boldogságot, és alkalmazkodik azoknak a normáihoz, a negyedik a belső énben él, és azt várja, hogy a társadalom és a közösség ezt ismerje el, mert ha nem, akkor a társadalom elnyomónak számít. Az, hogy ma az önkifejezést, önmegvalósítást tekintjük az autentikus élet netovábbjának, a Rousseau-tól a romantikusokon át Hegelen, Marxon, Nietzschén, Freudon és a frankfurti iskolán át a posztmodernig ívelő változások eredménye.

A mai emberfelfogást nevezi Charles Taylor „expresszív individualizmusnak” és az „autentikusság kultúrájának”: ez az élet azon felfogása, mely a XVIII. század romantikus expresszivizmusából ered, és a saját magunk megélését, kiteljesítését helyezi a középpontba, szembeállítva a környezettel, a társadalmi normákkal, az előző generációkkal, az egyházi és politikai tekintélyekkel, a társadalmi hierarchiákkal.

Könnyű belátni, mi a következménye annak, ha a terapeutikus emberkép korában a belső én kiteljesítése a lényeg, a világ pusztán alakítható anyag, emberi természet nincs vagy amorf, a történelem az elnyomottak és elnyomók küzdelme, a morál pusztán ízlés és közmegegyezés dolga, az emberi méltóság a társadalmi elismeréstől függ, az ember lényege pedig a szexualitása és a nemi identitása. Ekkor az egyéni érzések kétségbevonhatatlanok, kiteljesedésünk és emberségünk pedig a szexualitásunk és nem identitásunk megélésén és elismerésén múlik, melyet a külső korlátokkal szemben is érvényesíteni kell, legyen az társadalmi norma vagy akár a biológia, a saját testünk.

Korábban írtuk

Így aztán a pszichológiai ember kora olyan változásokat követel a kultúrában, annak intézményeiben, a szokásokban és meggyőződésekben, amelyek mindenkit érintenek. Mindenkinek alkalmazkodnia kell az egyén pszichológiai jólétéhez. S ilyenkor mindenféle kritika effektíve fóbiának fog számítani: homofóbiának, bifóbiának, transzfóbiának és így tovább.

Ekkor külső korlát és kritika nem lehetséges, és még a puszta megtűrés sem fogadható el. A puszta megtűrés ugyanis megtagadja a megerősítő elismerést, így egy cukrászda részéről elutasítani azt, hogy azonos neműek lakodalmába tortát süssön, nem pusztán etikai felfogások és világnézetek ütközése vagy épp az azonos neműek „házasságának” kritikája, hanem pszichológiai károkozás, sőt egyenesen az identitás, az emberség, az illető emberi mivoltának megtagadása: „dehumanizálás”.

Ezért van nehéz dolga annak, aki racionálisan kritizálni kívánja a feminizmust, az LMBTQ-mozgalmat és annak emberképét, melynek kifejeződése a gender­elmélet. A genderelmélet szétválasztja a testet és a személyiséget, elszakítja a biológiai valónktól a férfiasságot és nőiességet. Eme felfogás szerint személyiség, a férfiasság, a nőiesség, a nemi szerepek, a nemi irányultság mind kulturális termékek, társadalmi konstrukciók.

Mégis kísérletet teszek a racionális kritika megfogalmazására A genderelmélet kritikája című munkámban. A könyv bemutatja, mi a genderelmélet, milyen az ideológiai háttere, és tárgyalja a hozzá kapcsolódó kortárs kérdéseket. Szóba kerül benne a gender mainstreaming, a patriarchátus, a metoo-mozgalom, a szexizmus, a „melegterápia” ügye, hogy veleszületett-e a homoszexualitás, vagy hogy van-e „melegpropaganda”. Tárgyalom a transzneműség, az interszexualitás és a csoportszerelem jelenségét. Bemutatom, miért nem lehet LMBTQ-népmeséket írni, hogy miért nevezhető ideológiának a genderelmélet, hogy mi a politikai korrektség. Vizsgálom, hogy tényleg egyenlőek-e a különféle „családmodellek”.

Végül bemutatom az egész kérdéskör mögött meghúzódó nagy vitát, a „természet versus környezet” vitáját: hogy mennyiben határoz meg minket biológiai valónk, és mennyire a környezetünk. Kiderül, hogy a társadalomtudományok ignorálják a biológiát, miközben annak hatalmas szerepe van személyiségünk, férfiasságunk és nőiességünk tekintetében, a veleszületett és a környezeti tényezők pedig annyira bonyolult módon gubancolódnak össze, hogy valójában lehetetlen szétszálazni őket.

A jobboldal hajlamos figyelmen kívül hagyni a genderkérdés jelentőségét, és úgy gondolni, hogy „ez ide úgysem jön be”, valamint, hogy „úgyis evidens mindenkinek, hogy mi az igazság”. Ezek azonban tévesnek bizonyult felvetések. Küzdeni pedig az ellen lehet igazán, amit ismerünk, azt a csatát lehet jól megvívni, amire felkészültünk. Eme felkészüléshez nyújt segítséget az Alapjogokért Központ által kiadott A genderelmélet kritikája című munka.

A szerző a Mandiner főmunkatársa.