Hirdetés

Szellemi, erkölcsi, öntudatbeli önpusztításunk után Csurka rátért a fizikai önpusztításunkra. „Van egy szó, egy fogalom a magyar tudatban, amihez aztán végképp nincs szembenézésünk! Ez a szó a nemzethalál.

Amikor ajkunkra tolul, szinte várjuk, hogy letorkoljanak miatta, mondván: romantikus, idejétmúlt rémlátás, tudománytalan fantazmagória. Pedig jelen van életünkben, nemcsak fogyásunkban, kivérzésünkben, hanem napról napra való történésként is, amennyiben a határainkon kívül élő magyarság sorsában még fel merjük ismerni a magunk sorsát. Hárommillió ember naponta megküzd a halál víziójával, mégpedig a legközvetlenebbül, a legkegyetlenebbül. Ez előtt a hárommillió ember előtt ma már nincs távlat, magyar jövő. […] Számukra a nemzethalál valóság, személyes sors, örökös vagy-vagy.”

A rendszerváltozás előtt börtön járt annak, aki ezekkel a kérdésekkel foglalkozni merészelt. Néhány szó erejéig is. Nos, a lakiteleki sátor védőernyőt borított az eszementen szókimondó Csurka fölé, aki szembesítette a magyarságot a megemlítésre is tiltott, az elhallgatott tényekkel. Holott az életben maradás föltétele a fenyegető valóság megismerése és kimondása. A cinikus, a kaján, a sunyi ficege kibic a külső elnyomó és a belső áruló fenyegető árnyékában. Csurka pontosan tudta, hogy nemcsak fizikai, hanem lelki halál is létezik. A hárommillió magyarnak „nemcsak a nyelvét, a kultúráját és élete magyarként való leélésének a lehetőségét akarják elvenni, hanem még egy öntudat nélküli kiszolgáló személyzetté akarják lealacsonyítani. A munkaerejére, a találékonyságára talán még szükség is volna (az elnyomó nációknak, Sz. K.), csak az önazonosságát kell elhagynia.”

Vagyis. Trianon következtében az államhatárokon kívülre szorított EMBER, aki történetesen magyar, humanitárius létezésében emberi (vagyis magyar) mivoltában semmisíttetik meg. A faji, nemzetiségi, a kisebbségi üldözés elleni tiltakozás nem népcsoporthoz való tartozás, hanem emberiességi kérdés függvénye. Nem mindegy, hogy a személy teljes emberként éli-e le az életét, megőrizve minden élő emberi tulajdonságát, mibenlétét, vagy jellemzőitől, karakterétől megfosztott automata gépként, szolgaként, gondolkodás nélküli kiszolgáló cselédként vegetál. Fölidézve a régen túlhaladott rabszolga-társadalom több évezred előtti létformáját.

Csurka szörnyű víziója, hogy „magyarságunk tudata szép lassan kiszivárog belőlünk. […] Annyi baj, csapás, megaláztatás, megkínzatás ért bennünket, hogy inkább föladjuk magyarságunkat. A magyar mivoltunk kínos és elviselhetetlen teherré vált, – Trianon óta – terhes magyarnak lennünk. Lemondunk magunkról. Szégyelljük magyar mivoltunkat […], elhisszük, hogy bűnös, bitorló nép vagyunk, vagy ha nem hisszük, rálegyintünk. És legyintő beletörődésünkben benne van a halálos üresség.”

Sajnos 2020-ban, tehát több mint harminc esztendővel Csurka kasszandrai szózata múltán még majdnem ott tartunk, ahol akkor lézengtünk. Önfeladóan, beletörődően.

Elképesztő az, ahogyan Csurka pontról pontra részletezi a magyarság helyzetét és kilátásait.

Az iskoláztatással, az iskolapadokban tanult és belénk csöpögtetett kicsinyhitűséggel lelkileg semmisítik meg a magyarságot. Amiben oroszlánrészt vállalnak a balliberális médiumok zavaros kozmopolitizmusukkal.

Fölteszi a kérdést: „nem halad-e ez a társadalom egy szörnyű kettéhasadás felé”, aminek már megvolnának a történelmi előzményei? Korábban a pöffeszkedő arisztokrácia és vele szemben a szegénysége miatt visszamaradott néptömeg. Kialakul egy idegen szellemű, kozmopolita, haszonélvező réteg és egy mindennapi gondokkal küzdő, szükségképpen lemaradó tömeg. „Ezen az úton is el lehet jutni a nemzet sírjához.”

(Folytatjuk.)