A nevezetes lakiteleki összejövetel szeptember 3-án közvetlenül az aradi Ceaușescu–Grósz-találkozó után bonyolódott le, ezért is lehetett olyan eleven az ott történtek érzelmi következménye. Az esemény a világsajtót is foglalkoztatta. A The New York Times szeptember 4-én tájékoztatta olvasóit Grósz kudarcáról és Ceaușescu megsemmisítő fölényéről.

Hirdetés

A román cézár hatalma csúcsán, a mindig kétes viselkedésű nyugati hatalmakkal a háta mögött, már megleckéztetve a szovjetet is, mert a világhatalom megpróbált kétségbeesett kísérleteket tenni a KGST gazdasági föllendítéséért. E célból megkísérelte térségünket gazdasági értékkörökre fölosztani. A fölosztás tervében az volt, hogy Erdély Közép-Európához kötődött volna elsősorban. Vagyis helyreállt volna a monarchia természetes gazdasági szerkezete. Amit persze Románia nem fogadott el, lévén magyarfóbiája és máig tartó rettegése attól, hogy elveszti Erdélyt. Hiszen földrajzilag, geoszerkezetileg, gazdaságilag idetartozik. Ez a fóbia máskülönben máig gyötri Romániát, és a mélyek mélyén minden ellenséges tevékenysége forrása. Beteg forrása. Ez a terv vezetett a Szovjetuniótól való elhidegüléséhez. Már jó évtizeddel a lakiteleki összejövetel és az aradi találkozó előtt.

Érzékeltetendő az akkori viharos történelmi események gyors sorjázását: a találkozó után tizenhat hónappal, 1989. december 25-én a katolikus karácsony első napján (a régi ortodox görög karácsonyt január hatodikán tartottuk. Sok országban még ma is. A görögök igazodtak a vatikáni időszámításhoz.) Ceaușescut és hitvesét agyonlőtték, mint egy veszett kutyát, amit a televízió is közvetített. Sajnos hiába, mert a román politika nélküle sem változott.

Elképesztő belegondolni az akkor gyorsuló történtekbe. 1988 nyarának a végén Ceaușescu még hatalma teljében hepciáskodik Grósszal az ostoba Nyugattal a háta mögött. Még az angol királynő is lovat ad alá. Korábban királyi lakosztályában szállásolta el, vendégelte meg a házaspárt. És másfél év sem telik bele, menekül, de hiába: Târgoviştében beteljesedik a sorsa. Rossz volt nézni lemészárlásukat. Mindezt azért részletezem így, mert a romániai események végül is összefonódtak az 1988–89-es magyar rendszerváltozással.

Visszatérve Lakitelekhez. Az alapítólevelet Bíró Zoltán, Fekete Gyula, Csengey Dénes, Für Lajos, Csoóri Sándor, Kiss Gy. Csaba, Csurka István, Lezsák Sándor írta alá. De elfogadtak egy nyilatkozatot is, amely megbélyegezte a hatalmat gyakorló pártfőtitkár aradi ostobaságát. Holott hatalmas várakozás előzte meg itthon és világszerte is a találkozót. „A magyarság pedig, az itthoni és a kisebbségben és szétszórtságban élő egyaránt, szinte lélegzet-visszafojtva várta, hogy a sietséggel megrendezett találkozó, mint valami fegyverszüneti tárgyalás, sorsfordító eseménnyel zárul. Sajnos nem így történt. […] még legalizálta is a diktátort. A fojtogató légkörben ablakot nyit neki […] amikor a romániai magyar nemzetiség fuldoklóként küzd az életéért…”

Sajnos nem tudom megállni, hogy ne aktualizáljak. A Grósz Károlyok nemhogy eltűntek volna a betegesen ótvaros magyar politikai égboltról, hanem meg is szaporodtak. Zombiként, a rendszerváltozás utáni évtizedekben a baloldalnak nevezett, megmérgezett talajból bújtak elő az elfuserált Grósz Károlyok. Mindenféle álságos jelszavakkal és álarcokkal. Ott folytatják, ahol a szöröncsétlen Grósz abbahagyta. Kísérteties az, hogy a múlt elvetélt rémségei miként támadnak újra manapság. Vírusmutációként. Gyurcsány, az éppen ügyeletes antihumánus, mert közösségellenes, vagyis nemzetellenes. A kimeszelt arcú Cseh Katalin vagy Donáth Anna, Nie­dermüller Péter és a többi nemcsak kósza tanítványok, hanem újjászületett rémületei a múltnak. Hiszen az ország ellen ügyködnek. Mert ehhez nem szükségeltetik tehetség. Csak morbiditás.

(Folytatjuk.)

Korábban írtuk