Folytatva az előző cikkben megkezdett gondolatmenetet, megismétlem: Orbán Viktor kijelentette, „1987-ben az ő kertjéből indult útjára a rendszerváltás…” Vagyis Lezsák Sándor otthonából. De meghamisítanánk a tényeket, ha csak az MDF föllépésére szorítanánk le az eseményeket.

Hirdetés

Az kétségtelen, hogy a rendszerváltozás tényleges végrehajtó főereje az MDF volt. Ami Lakitelekből táplálkozott. Az első kormányerőt ez a szellemi mozgalom adta a miniszterelnöktől kezdve a kormánytagokig, vagyis Antall József személyét is az MDF hozta előtérbe Csoóri Sándor közreműködésével. És a koalíció társpártjai is a keresztény, nemzeti konzervatív szellemben fogantak.

Az ellenzéket a megbuktatott szocialista munkáspárt maradéka és az SZDSZ képviselte. Részben baloldali, megszelídített kommunistának mondható, még mindig komoly külföldi háttérrel rendelkező párt, és mellette ugyancsak erős háttérrel tevékenykedtek a liberálisok is. Annyira erős határokon túli és helybeli támogatottsággal, hogy az SZDSZ napjainkra bekövetkezett megszűnte után ma is több kisebb liberális formáció alkotja a mostani kormánykoalíció ellenzékének alaperejét. Ahogyan az amerikai politikai szerkezetre jellemző, a magyar is mára kétpólusúvá vált. Az egyik nemzeti, keresztény, konzervatív, a másik nemzetietlenként szükségszerűen magyarellenes liberális erővé vált. Amit úgy is szokás jellemezni, hogy folytatódik a politikai életben a huszadik század elején kialakult népi-urbánus ellentét. Ami azonban pontatlan megfogalmazás, mert a század elején az urbanizmus még nem jelentett az irodalomban sem egyértelmű internacionalista urbanizmust, hiszen Karinthytól Füst Milánig vagy a másik ágon Herczeg Ferenctől Márai Sándorig az urbánus irodalom tartotta magát a magyarságához és a nemzettudathoz is.

Az a tendencia azonban megfigyelhető, hogy a nemzeti, a vallásos, a konzervatív és a természettörvények elveit valló mozgalmak összeolvadnak, egy párterőt alkotnak a Fidesz égisze alatt. És a többi kis ellenzéki párt liberálissá, erősen nemzetellenessé válik, és azt a vonalat képviseli, amit a török megszállás óta a porta kiszolgálói, majd a bécsi udvar labancai, később a moszkovita szolgalelkek. Ami azért sem volt nehéz, mert hiszen a mai liberálisok részben a Kádár-ellenes szélsőbolsevik réteg tagjaiból, részben az MSZP-ből verbuválódnak. A Thürmer-féle baloldalt és a szélsőségesen nacionalista és jobboldali eszméket hangoztató Jobbik-változatokat most nem számítva. Egyébként Thürmer és a Mi Hazánk kivételével a maradék Jobbik is a neoliberálisokhoz csatlakozott, amit ódzkodva ugyan, de a baloldali mozgalmakból kiszakadt pártocskák, az elkorcsosult emeszpés gyurcsányok tudomásul vettek, s végül is boldogan ölelték keblükre legádázabb politikai ellenfeleiket, azzal a jelszóval, hogy Orbán ellen még az ördöggel is össze kell fogni.

Ami a DK-tól a Momentumig pislákoló „elvi”, ideológiai nézeteik föladását kell hogy jelentse. Vagyis cinikusan elvtelenek. A magukat zöldeknek nevező mozgalmakat voltaképpen egyik kérdés sem foglalkoztatja. Legalábbis jegelik a remélt kormányváltás utáni időkre.

Ennek a politikai mozgalomnak, a sok álliberális irányzat összefogásának semmi köze sincs a klasszikus értelemben vett és az irodalmi életben kikristályosodott urbanizmushoz. Mint ahogyan voltaképpen a népiség mint eszmény, mozgalom is megszűnt. Az úgynevezett urbánusok nem tesznek különbséget népi írók és városi írók között. Minőségük nem ettől a kérdéstől függ. Vannak még ugyan a magukat népi irodalomtól leszármazottnak tartó személyek, akik még őriznek valamit a múlt ellentéteiből, ezek a nézetek azonban egyre elenyészőbbek, képviselőik egyre jelentéktelenebbek. A mai ellenzék liberalizmusában és szocializmusában elsorvadt. Ezért én ezzel a témakörrel nem is óhajtok itt foglalkozni. Sokkal jobban érdekel, hogy mi lett a lakitelekisátor-mozgalomból a rendszerváltozás utáni harminc esztendőben.

(Folytatjuk.)

Korábban írtuk