Hirdetés

Az 1987-es lakiteleki sátornak negyven élőszavas és kilenc írásos hozzászólója volt, de Csurka káprázatosan nyilatkozott meg, és Kossuth Lajos-i magasságokban szárnyalt.

Nyugodt szívvel kimondhatom, hogy az immáron több mint négy évtizedes lakiteleki sátormozgalom egyik legnagyobb szónoki teljesítménye volt ez a Csurka-beszéd. A hely szellemének megfelelően. Igen és igen! Kossuth Lajos-i teljesítmény, a majdnem ezeréves magyar szónoki irodalomtörténet kimagasló csúcsa. Máig nem értem, hogy Csurka zsenialitását éppenséggel egy kommunista katpolos, katonapolitikai alezredes, Kardos György fogta föl és merészelte kimondani. Sem az idiotonc balliberális ellenzék, ami természetes, de a mi kutyánk kölykei, a kereszténydemokraták és a nemzeti konzervatívok sem. Ha valaminek ott volna a helye a gimnáziumi tankönyvekben, akkor ennek a beszédnek mindenképpen. Talán a történelemkönyveinkben is.

Miből indítja a kossuthi színvonalú prófétai szózatát? Idézem: „Az a veszély, amit zsigereinkben érzünk, nem gazdasági vagy nemcsak gazdasági és nemcsak politikai, hanem sokkal több annál: egy nagy, mindent felégető nemzeti katasztrófát érzünk közeledni, amely még azokat a maradványokat is megsemmisíti, amelyekben most tengetjük vagy rejtegetjük nemzeti létünket.” Azt kérdi: „Mi ez a katasztrófa?” És voltaképpen erre a kérdésre építi föl logikusan, rendszerezve, mesterien egymásra szervezve bonyolult és mégis tiszta és világos válaszát.

Először a katasztrófa mikéntjét, mibenlétét ecseteli. De irtózik attól, hogy a reménytelenség hamvait szórja fejünkre. Ezt írja: „Bénultabbak, kiütöttebbek és letaglózottabbak vagyunk, mint amennyire valós helyzetünk, lehetőségeink és képességeink szerint lennünk kellene.”

Tehát a magyar borúlátóbb, mint azt helyzete, sorsa indokolná. A hírhedt nemzeti pesszimizmus! Amit elítél. De nem szépít. Azt írja: „Sötétben élünk, egy halottasház sötétjében.” De ő éppen ebből a virtuális halottasházból akarja kiszabadítani a pesszimista tudatba süllyedt magyart. Kezdetben tömör elmefuttatást sarkantyúz történelmünk epizódjaiból. Megismétlem, mai tanulságként is. „Bénultabbak, kiütöttebbek és letaglózottabbak vagyunk, mint amennyire valós helyzetünk, lehetőségeink és képességeink szerint lennünk kellene.”

„Volt már ennél nehezebb helyzetben is ez a nemzet (1987-es állapotokra céloz – Sz. K.). Szedte itt már áldozatait a neoaquistica commissio Caraffával az élen, vérengzett itt már Haynau táborszernagy, és még ebben a mi rémszázadunkban is egymást követték a bosszúállások, az akasztások és a menekülésre kényszerítések. Nemcsak öngyilkosságban és halálozásban, nemcsak nem-szaporodásban és fogyásban, hanem emigránstermelésben is valószínűleg világelsők vagyunk. Kezdődött a kitántorgással (XIX. sz. vége – Sz. K.), folytatódott az 1920 utáni kiutálásokkal, melyek során rengeteg értékes agyvelő került idegen szolgálatba, s amelyek csúcspontja Bartók Bélánk kitelepedése lett (elítélte Csurka a náci-nyilas rémuralmat – Sz. K.), s jött rá az 1945–46–48-as emigrációba kényszerítési kampány, amelynek során a legkülönfélébb szellemi alapállású, de nemzettudat szempontjából éppen a különféleségében pótolhatatlan szellemi erő hagyta el újra a hazát tömegestől, hogy aztán az 1956-os exodusban tetőzzön a hazát elhagyás. Napjainkban pedig a »jajgató Erdélyből« indult meg az áradat. Mint egy egérrágta foszló zsákból, folyik, szakad, ürül ki a magyarságból az ember, az érték. Van tehát alapja, oka a halál-iszonyodásnak. De mégis.”

És ez a „mégis” determinálja a Csurka valóságlátását. (És erről a mégisről szól a lakiteleki sátor.)

Mérhetetlen, földhözragadt valóság iránti érzékenységében látja a magyar sorsot, és múltjára éppen úgy, mint jelenére s jövőjére kasszandrai jóslatokat mond. És mindez csak a kezdetek kezdete kossuthi lendületű beszédében.

(folytatjuk)