Hirdetés

Csurka a drámai tények sorjáztatása után keresi azoknak az okait is, és megint csak zsenialitására jellemzően önmagunk hibáinak a fölméréséig is eljut. De nem akárhogyan. Mert voltaképpen a mi hibáinkért is az ellenséget kárhoztatja.

„Örökös védekezésbe kényszerült nemzet lettünk és most már ott tartunk, hogy még ennek a védekezésnek a jogosultsága is sok oldalról megkérdőjeleztetik.”

Ki kérdőjelezi meg önmagunk védelmének jogosságát? – kérdem én. – Nem az idegenek elsősorban, hanem a belső ellenzék, a belső foszladék. Mögöttük áll az őket támogató, de már új gyarmatosító, önnön érdekeit előtérbe toló hitványonc nyugat-európai baloldali és liberális politikai horda. Amelynek képviselői álhumánus jelszavakba bújtatják ragadozó szándékaikat. A női nemet megcsúfoló Sargentinitől a brüsszeli „EU-s”, férfinak álcázott torzoncokon meg a mi lelki cseléd Niedermüllereinken, Ujhelyieinken, Dobrev Kláráinkon, elfuserált Cseh Katalinjainkon át a hatalom- és vagyonéhes Gyurcsányig. És ami a szörnyűség ebben éppenséggel, hogy Szanyitól Donáth Annáig ezek a lelki és erkölcsi ferdeségek a mieink, miközülünk valók, a mi vérünk. Nem idegenek, csak idegenné foszladoztak, mint az egér rágta zsák.

Megint Csurka. Irtózatos látlelet önmagunkról.

„A védekezés Trianon óta lett meghatározó lelkiállapotunk, de Trianonra jöttek még súlyosabb katasztrófák, és leveretéseink, letaroltatásaink közül az utolsó, teljes magunkra hagyottságunk nyilvánvalóvá válásával, még ennek a védekezésnek a kilátástalanságát is belénk oltotta. Úgy áll a helyzet, hogy nem merünk, vagy csak nagyon félénken és gyámoltalanul merünk magyarnak mutatkozni.”

Itt meg kell szakítanom Csurka páratlan elmefuttatását megint, s hivatkoznom kell arra az őskeresztény parancsolatra, hogy „hitünk bátor megvallása”. Ami a hősi idők mártírjainak a magatartását – vagyis Krisztus-hitük bátor megvallása, az ő vallási elkötelezettségük kinyilvánítása – jellemezte. Tudva-tudván, hogy azért halál jár. Őrületes a hasonlóság az őskeresztény mártírok és a kommunizmus korának áldozatai között. Mert így folytatta Csurka:

„Államhatalmi szerveink meg-megdorgálnak tiszta szándékú fiatalembereket, akik semmi mást nem tesznek, csak megpróbálják magyarként fölmutatni magukat. 1970 vagy 71 óta tulajdonképpen csak az a kérdés, hogy milyen méretű »cirkusz« lesz Budapesten március 15-én. Mindig akad egy-kétezer elszánt diák vagy öregdiák, aki vállalja a kicsapatás vagy megcsapatás veszélyét és saját dalait és jelszavait kiáltozva végig akar vonulni a történelmi helyeken. A hatalom türelmessége változó, csak egy nem változik: a közömbösség, amivel a szélesebb tömegek ezt az előadást figyelik. A tudomásulvétel nem változik, hogy nincs saját Március Tizenötödikénk, és nem is lehet. […] És ebben a jelenségben ez a tragikus vonás, ebben van benne a halálos fenyegetés, ami idehozott bennünket. Ez a lemondásba szorult védekezés, amelyből ha nem tudunk kilábalni, akkor nincs tovább. De csak akkor.”

Sok az áthangzás ama tegnapelőtti történések és a mai események között. Igaz, most a nemzeti erő birtokolja a hatalmat, de öntudatunk szaggatói minden látszat ellenére nagyon erősek. És erejük forrása a Csurka által definiált „nemzeti közömbösség”, ami napjainkban is ellenzéki agressziót táplálhat. A nemzetinek mondott írók között is akadt valaki, aki Kocsis István drámaírót magyarkodónak nevezte. Mi az, hogy magyarkodó? Létezik franciáskodó vagy angolkodó? Hát ha szűkebb körünkben is férgel ilyen nem akárki, mit várhatunk az ellenünk hadakozóktól? Az elmúlt harminc évben módosulva ugyan, de a föntebbi történések jelen voltak közéletünkben. Előfordult, hogy a magyarellenesség uralgott a hatalomban, de volt sleppje a közemberek között akkor is.