Hirdetés

Előző Lakiteleki sátor-cikkem utolsó mondata: „Ezen az úton is el lehet jutni a nemzet sírjához.” Majd így folytatja Csurka: „Ez esetben nem szűnik meg a magyarság, nem hal ki, csak oly mértékben átalakul, hogy azt már nem lehet nemzetnek nevezni. […] Ezen az úton pincérnemzet leszünk.”

És ami nagyon irritálja Csurkát: a „saját hazánkban”. A mai ellenzék erre törekszik. Próbálták ezt már a nyilasok Horthy ellenében, próbálták a kommunisták – Moszkva és mai zabigyerekeik – az idegen elnyomás érdekében, próbálják ma is az ellenzékiek a nemzetközi globalizmus hasznára. Ne essünk túlzásba. A vihogonc EU-s képviselők, Donáth Anna vagy Cseh Katalin nem jutottak el a szellemi „magaslatoknak” erre a tudatos, nemzettel üzérkedő fokozatára sem, de akaratlanul is ezt a célt szolgálják.

Azt elismeri Csurka, hogy az adott időszakban, tehát 1987-ben „reformbejelentésektől és átalakítási tervezetektől hangos a közélet. Ez nagyon helyes. […] Úgy látszik, mintha pezsegne a magyar élet, a programok felszíni versengése mögött azonban egyelőre kevés változik valójában. […] A reform és reformra való őszinte törekvés azonban így is nagy jelentőségű.”

Csurka zsenialitása abban testesedik ki, hogy nemcsak bírál, szid, hanem el is ismer, de ebben sincs köszönet, mert attól élesedik a kritikája. Ezt nem tudja a mai ellenzék, ehhez ostoba. Mert csak simfel, és ettől hiteltelen. Még akkor is rosszhiszeműen hazudik, ha kérdez.

Így folytatódik a profetikus korholás: „Igaz az az állításuk a többször háttérbe szorított és elhallgattatott reformközgazdászoknak, hogy reformjavaslataik következetes végrehajtása esetén nem itt tartanánk, ahol tartunk […], ez a halálszorítás sem volna ilyen mérvű, mint amilyen.”

Az egyik állításban elismeri az ő szellemiségének ellenséges reformkommunisták igazát, de ettől a méltatástól a túl hangzatos „halálszorítás” kifejezés hitelesnek tűnik. Ezt az egyszerű taktikai fogalmazást nem tudja a mai balzaci szamárbőragyú ellenzéki viháncmanci vagy a szájtépő, nagyhangú, hímneműnek álcázott hisztero-átkozár, amitől minden kritikus szava csak üres pufogtatás. Mára ott tartunk, hogy egyetlenegy ellenzéki, csak Hiller István látszik értelmesnek; bár maradt volna meg a történészszakmában. Jobban járt volna mindenki. A többi hímneműnek anyakönyvezett politikus még a „képződmény” szintet sem éri el, akár igazat ad neki a meggárgyult bíróság, akár elítéli.

Csurka ígyen gondolkodik megint zseniálisan: bár addig a gazdasági reformokból semmi sem valósult meg, „jóformán semmi sem történt, vagy éppen az ellenkezője […], ennek ellenére nincs más lehetőség, mint reformpártinak lenni”. Ez a megengedőnek látszó álláspont, „baráti viszonyulás azonban nem eredményezheti a nemzeti sorskérdés igényéről való lemondásunkat, nem taszíthatja a semmibe azt a programot, amit az előzőekben sötét és pátoszos színekkel festettem, amit tömören a magyarság anti-katasztrófa programjának lehetne nevezni”.

Ennek a programnak azonban az élet minden területére ki kell terjednie. Nemcsak gazdasági és társadalmi területekre, hanem a lelkivilágunkra is! A fenyegető katasztrófa elkerülésére minden esélyt meg kell ragadni.

„Ez a katasztrófa, amelynek elkerülése érdekében most megpróbáljuk minden lehetséges lelki és fizikai erőtartalékunkat mozgósítani, voltaképpen évtizedek, sőt talán évszázad óta folyó magyar önemésztési folyamat, amely most veszélyesen fölgyorsult. Tulajdonképpen ez a fölgyorsulás ijesztett ránk, és ez fújta meg a vészkürtöt, aminek a szavára idesereglettünk (vagyis a lakiteleki sátorba – Sz. K.). […] Ám a mai magyar valóság egy ilyen robbanás, egy ilyen vak lázadás lehetőségével terhes.”

Mondja ezt Csurka a lakiteleki sátorban, három évvel a rendszerváltozást megelőzve, pontosabban azt megjósolva. 1990 vagy ’89 már benne volt a levegőben, de egyelőre még csak ott, a Tisza-parton sűrűsödött nemzetmentő mozgalommá.

(folytatjuk.)