Már megint nekimentek. Pedig a kék színű kabát volt rajta, a nagy zsebekkel. Sötétkék. Ha világoskék lenne, talán még értené is. De a sötétkék. Nem látják őt? Idáig jutott a gondolataiban, amikor egy váll durván beléöklelt. Bele a mellkasába. Feljajdult erre.

– A Horváth K. Imre a nagybányai iskola első generációjának nagyjait másolta, és az ecsetkezelése kezdetleges volt. A Horváth K. Imre egy közönséges epigon.

A váll meg sem fordult. Haladt tovább, lassan, egyenletesen, és már a hirdetőoszlopnál járt.

Hirdetés

Határozott mozdulatokkal tette egymás után a lábait, erőteljes lépésekkel, és egy kalapos úr ki is tért előle. Ráadásul még a zakója is szürke. Nem úgy, mint az övé. Az övé sötétkék. Nézett utána. Gyűlölte őt. Alig tett három lépést, megint nekimentek. Most oldalról. Indulatosan felcsattant.

– A Molnár úr, a szomszédom, mindig nyitva hagyja a konyhaablakot, s amikor szelem fel a kenyeret, hallom, hogy igénytelen zenéket hallgat. Pocsék az ízlése.

Semmi válasz. A szatyros úr haladt tovább, egy fiatalember épp egy csinos nő hátsóját nézte, s a madarak csiripelése sem maradt abba egy pillanatra sem. Egy busz épp lefékezett nem messze tőle, és emberek szálltak le, majd siettek dolgukra.

Ő is elindult. A sötétkék zakó és az aktatáska épp fordult volna be a sarkon, amikor egy láb az ő lábára lépett. Ez ma már kilencedszer fordult elő. Betelt nála a pohár.

– Ha így megy tovább, az Andrássy utat átnevezik Lölő sétánynak, a végén még a Hősök terén eltüntetik az összes szobrot, Viktor lesz látható különböző pózokban, és Nagyvezír térre keresztelik. A FideSS-maffia kilopja a szemünket.

A sarkára tapostak. Hát nem látják? Hát senki nem veszi észre?

A kirakatra pillantott szemben. De hát ő látja saját magát! Ő látja magát, a piti életét, a teljesítményét, a hallgatózást a szemközti ajtó előtt a lépcsőházban, és amikor felbontotta a szomszédja levelét. Nézte, nézte a képét, sokáig, és úgy tűnt, már maga sem veszi észre saját magát. Szinte felsikoltott.

– A miniszterelnök egy tolvaj!

Korábban írtuk