Nem, uraim, ez nem megy tovább. Ezt a választ most már nem tudjuk elfogadni. Ez most már kevés. Vagy tessék valódi válaszokat adni az országot égető kérdésekre, vagy ha az nem megy, talán tessék lelépni a színről. Helyet adni olyanoknak, akik képesek megtalálni a megoldást.

Kövér László szokása szerint nem kertel, kerek perec lehülyézi a Magyar Gárda alapítóit, ostobáknak nevezi őket, és csupán abban nem biztos, hogy alkalmatlanok, szélhámosok vagy gazemberek-e. Kövér nem elhatárolódik, hanem lesöpri a szerveződést az asztalról, „a szerencsétlen flótások” eme gyülekezetét, amely csak a kormánykoalíció malmára hajtja a vizet.

Kövér László már nem először döbben rá, hogy a nép mennyi baj forrása, mennyi ostobaságot követnek el az emberek. Nem először kap leckét a jobboldal abból, hogy mit és hogyan kellene tennie, vagy nem tennie. A Magyar Gárda kihívására is ez a válasza: már megint hülyeségeket csináltok!

De ezt a választ most már az sem fogadhatja el, aki amúgy nem rokonszenvezik semmilyen egyenruhával, és akit zavar, ha egy szerveződéshez vállalhatatlan őrültek is odacsapódnak. Mert a válaszból hiányzik az önvizsgálat. Amire pedig egyre nagyobb szükség volna.

Mondjuk ki tehát a nyilvánvalót: a Magyar Gárdát életre provokáló hatások közül csak az egyik a kormány ámokfutása, a koalíciós pártok által fedezett és gerjesztett morális és gazdasági csődhalmaz. A másik hatás maga a Fidesz. A legnagyobb ellenzéki párt ma leginkább egy lefagyott számítógéphez hasonlít. Kitűnő szerkezet, korszerű operációs rendszer, remek programok – de hiába nyomja meg az ember az entert, nem történik semmi. Még csak hibaüzenet sem érkezik.

„…az MSZP-SZDSZ-kormánynak semmilyen érvényes válasza sincs a mindennapi valóság gondjaira” – mondja Kövér László, és ezzel a mondattal egyet is lehetne érteni, ha nem hiányozna a másik fele: évek óta a Fidesznek sincs semmilyen érvényes válasza a mindennapi valóság gondjaira.

A Fidesz elveszítette a 2002-es országgyűlési választásokat. És ennek a párton belül semmilyen személyi következménye nem volt, hacsak az nem, hogy az egyik kommunikációs csodadoktor helyébe egy másik lépett. Ettől kezdve a Fidesznek nem volt érvényes válasza Medgyessy Péter ügynökként való lelepleződésére, eszement pénzszórására, teljes dilettantizmusára. Létrehozták ugyan a polgári köröket, de csak azért, hogy aztán ne kezdjenek velük semmit.

Nem volt érvényes válasza a Fidesznek a Gyurcsány-puccsra, és az azt követő hazugságáradatra sem. Ehelyett belement egy – ismét – rosszul eltervezett és rosszul végrehajtott kampányba, és elvesztette a 2006-os országgyűlési választásokat is. És ennek a párton belül semmilyen személyi következménye nem volt, hacsak az nem, hogy az új kommunikációs csodadoktor helyébe még újabb lépett.

Gyurcsány, érzékelve az ellenfél tehetetlenségét, tizenkilencre lapot kért, és kiszivárogtatta az őszödi beszédet. És a Fidesznek nem volt érvényes válasza arra az elemi felháborodásra, amely ekkor megrázta az országot. Ahelyett, hogy a frakció testületileg lemondott volna, és de facto megbénította volna az Országgyűlést, benyújtották a hetvenkét órás ultimátumot (vajon miben reménykedtek?), majd beszálltak a szükségszerűen ellaposodó Kossuth téri show-műsorba, hogy aztán dolgukvégezetlen otthagyják az egészet.

Itt tegyünk egy kis kitérőt. Annak idején a két frakció kollektív lemondása szóba jött, de a legfőbb érv az volt ellene, hogy az egyéni körzetekre új választásokat írnának ki, és fideszes jelölt híján azt is elvinné az MSZP, és a végén kétharmados többséggel jönnének ki a dologból. Az érvelés azonban hamis. Észak-Írországban a katolikus írek évtizedeken át folytatták azt a gyakorlatot, hogy képviselőik elindultak a választásokon, megnyerték a mandátumot, de nem vették át, új választást írtak ki, azon megint indultak, megint nyertek, és megint nem vették át a mandátumot – így ment ez megszakítás nélkül, amíg ki nem kényszerítették a számukra is elfogadható megoldást. A dolognak persze van némi kockázata, és legfőképp egy ideig nincs képviselői fizetés (és egy másik a bizottsági elnökségért, egy harmadik a bizottsági tagságokért), nincsenek képviselői kapcsolatok, nincsenek felügyelőbizottsági tagságok, innen-onnan csordogáló jövedelmek, legalább átmenetileg el kell menni tanárnak, gazdálkodónak, autószerelőnek, hivatalnoknak, munkanélkülinek – mint azoknak, akiket képviselnek. Az írek mindezt vállalták, és győztek: az északír kormánynak ma ír a miniszterelnöke.

Nem volt a Fidesznek érvényes válasza az októberi brutális rendőrattakra sem. Igaz, megígérték, hogy mindenkinek igazságot szereznek, akit jogtalanság ért, de alapos háttérmunka, tényfeltárás, elemzés helyett az ellenzéki párt megelégedett azzal, hogy néhány unalmas sajtótájékoztatón szidta a kormányt. Morvai Krisztina és lelkes csapata tízszer többet tett az ügyben, mint a közel kétszáz tagú ellenzéki frakció az összes szakértőjével, teljes apparátusával együtt. Közben közel egy év lepergett, de arról nem értesültünk, hogy ezalatt a fideszes frakció valakinek is igazságot szerzett volna. Még a saját frakciótársuknak sem.

Az elmúlt öt és fél év alatt a Fidesznek egyetlen értékelhető kezdeményezése volt: a népszavazás. Amely vélhetően érdektelenségbe fulladt volna, hiszen nyilvánvaló, hogy ha érvényes és eredményes szavazáson győznek is az igenek, annak sem lett volna semmilyen következménye. Az Országos Választási Bizottság vérlázító packázásával azonban megtette azt a szívességet, hogy azokat is a kezdeményezés mellé állította, akik amúgy felesleges pénz- és időpocsékolásnak tartották a dolgot. Szóval, népszavazás valószínűleg lesz.

És az eredményt úgy rázza majd le magáról a koalíció, mint a kutya a vizet.

Aztán volt még egy március 15-i nagygyűlés, ahová kiment kétszázezer ember – majd hazamentek. Anélkül, hogy bármi is történt volna. Azóta csend. Kivonulgatnak a parlamenti ülésteremből, ami egyre kínosabb, de nem tudják, hogyan lehetne abbahagyni, az intelligens frak­ció­vezető decensen kritizálja a kormányt, a szóvivő bután kritizálja a kormányt, néha valaki oda nyilatkozik, hogy ez (mármint a kormányzás) így nem mehet tovább, és ezzel nagyjából teljes a cselekvés leltára.

Ennyi tellett tehát az ellenzék vezető erejéből, egy olyan helyzetben, amikor az ország a morális és a gazdasági csőd szélén tántorog, amikor már nemcsak a múltat és a jelent, de már a jövőt is eladják, hogy ideig-óráig befoltozzák a költségvetésben tátongó lyukakat, amikor csökkennek a bérek és növekednek a megélhetési költségek, amikor összeomlás szélén tántorog az egészségügy és ingatlanhiénák köröznek a kiürült kórházak körül, amikor a falvak létalapját számolják föl, és a városok hitelből tengetik magukat – és közben milliárdos nyikhajok pöffeszkednek az ország kormányánál, haverjaik pedig széthordják, ami még megmaradt.

Az emberek egyre jelentősebb részét pedig majd szétveti a tehetetlenség érzete. Az nem megy tovább, hogy a Fidesz vezérkara a népet hibáztatja, amiért a többség tavaly nem rájuk szavazott. Abba a játékba tovább már nem akarnak belemenni az emberek, hogy csak bírjuk ki még három évig, és akkor majd, ha jól szavazunk, a Fidesz ölébe hull a győzelem. És ha nem? Ha megint rossz lesz a kampány? Akkor velünk mi lesz? De legfőképpen az nem megy tovább, hogy a Fidesz felszólítja az ország lakóit, vegyék kezükbe a sorsukat (más megfogalmazással: kaparják ki a gesztenyét), de ha megpróbálják, akkor lehülyézik a kezdeményezőket.

Valljuk be most már azt is, hogy az egy tábor, egy zászló elve már fogantatása pillanatában megbukott. Csak arra volt jó, hogy a párt szabadelvű szárnya sikeresen blokkolja a nemzeti szárnyat – és viszont. A választási matematika egyszerű, mint az egyszeregy: egyfordulós választáson az összefogás a sikeres, kétfordulós választáson a visszaléptetési megállapodással együttműködő több párt. Két súlyos vereség elég kell legyen ennek belátására.

A Magyar Gárdát – és a számos többi, egyelőre országos hisztériával nem kísért kezdeményezést – a Gyurcsány-kormány arrogáns dilettantizmusa és a Fidesz tehetetlensége együtt hívta életre. Kövér László és a Fidesz vezérkara ezért jobban teszi, ha először a tükörben keresi a bírálnivalót. És senkinek sincs joga azon érvelés mögé bújni, hogy könnyű kritizálni, de nehéz megoldást találni. Mi, adófizetők a pénzünkből azért fizetjük az ellenzék politikusait, hogy érvényes választ találjanak a mindennapi valóság gondjaira. Kövér Lászlónak és a politikusi jólétbe belekényelmesedett társainak meg kell érteniük, hogy lejárt a tétlenség ideje. Szóval, dologra, uraim. Avagy a nép keres magának másokat, akik nem félnek cselekedni.