A mások pénztárcája

Áll a bál a művészek, előadók körében, miután kiderült, hogy az Artisjus bruttó 160 ezer forintos egyszeri gyorssegélyt osztott szét arra jelentkező művészeknek. 680-an pályáztak, közülük 389-en kapták meg a pénzt, valamiképpen gyógyírként a koronavírus miatti elmaradt fellépéseikre.

Eddig a hír, azóta pedig kisszerűségből, irigységből és rosszindulatból szőttek ködöt mindenhez értő, roppant tájékozott emberek, akik állandóan résen állnak, ha mások zsebében kell turkálni. Már napok óta tart a kötélhúzás, megy az uszítás, a feszítsd meg, mintha valami égre kiáltó igazságtalanság támadt volna.

A mostani hisztéria egyenes folytatása Lukács Csaba (Magyar Hang) néhány hónappal ezelőtti kérdésfeltevésének. Akkor az volt a téma, hogy az Edda miért kap minisztériumi támogatást észak-amerikai koncertekre, egyáltalán hogyan férhet hozzá közpénzekhez (a vitát, amelyben többek között felmerült, hogy Lukács Csaba is hozzáfért már közpénzekhez, e sorok írójával lefolytatta). A farizeus, egyszersmind roppant igazságtalan nézőpont, miszerint a művész keresse meg magának a pénzt, semmilyen támogatást ne kapjon, persze nyilván tarthatatlan. Ugyanolyan ostobaság, mintha azt mondanánk, hogy egyetlen település se pályázzon, mindenki szedjen adót, vagy termelje ki maga a beruházások, fejlesztések költségeit.

Mindenekelőtt lássuk világosan a hazai előadóművészek helyzetét. Már a koronavírus előtt is az volt a helyzet, hogy még a legnagyobbak közül is sokan hónapról hónapra éltek, esetleg némi tartalékot képeztek, de pusztán ennyi. Csak egy egészen szűk kör mondhatja, hogy anyagi biztonságban él; ha holnaptól nem kéne dolgoznia, akkor is szépen meglenne. Ennek az okait részletesen most ne firtassuk, legyen elég annyi, hogy az ennyi nem annyi: ha egy zenekar elkér egymilliót egy falunapért, akkor a végén az összeg töredéke landol majd a zsebekben, annyi minden mást is ki kell fizetni. De még ha el is fogadjuk, hogy a mostani támogatásra jelentkező egyik-másik előadó jobban áll anyagilag az átlagembernél, figyelembe kell vennünk, hogy ők szó szerint zéró forintot keresnek fél év alatt, nincsenek fellépéseik, ülnek otthon, malmoznak. Elröppent az egész nyári fesztiválszezon, amikor bevételük lehetne, sőt, az egész év, de a sárga csekkek nekik is jönnek, a törlesztőrészletek fizetése nekik is esedékes.

Szinte látom magam előtt az alkalmi vicsorgókat, akik felemelt ujjal magyarázzák: hoppá, nekem miért nem segít senki, pedig én is mindent megteszek a gyárban és az irodában, ahol dolgozom. Nos, a helyzet az, hogy a szocializmusnak vége, és ideje elbúcsúzni attól a parasztvakítástól, hogy ebben az országban mindenki munkája egyformán hasznos, hogy társadalmi értékét tekintve a KFT és a Kar­thago zenekar ugyanott van, mint egy hidegburkoló. Nincs ott. És nem azért, mert a hidegburkoló munkája nem fontos, nincs rá szükség, hanem azért, mert egy ismert zenekar vagy előadó az egész ország ismerőse. Léte vagy nemléte társadalmi ügy is lehet, a sztárokra figyelnek az emberek, fontos, mi történik velük, fontos a véleményük, az életük alakulása.

Milyen beszédes az is, ahogyan azonnal felbukkant a történetben a politikai szál, azonnal firtatni kezdték, hogy ki, honnan, miért, ki által, milyen háttérrel? Aztán – áttekintve a névsort – bárki rájöhetett, hogy baloldali és jobboldali elkötelezettségű művészek éppúgy kaptak pénzt, mint semleges, nem politizáló társaik. Akkor jött az, hogy XY miért kap pénzt, amikor nem is tud énekelni? És Z, aki agresszív és csúnyán beszél a színpadon? Az efféle érvelés már nagyon messze visz bennünket a probléma forrásvidékétől, de egyvalamire feltétlenül hasznos: világosan megmutatja, hogy mennyi irigy, korlátolt, ostoba ember él ebben az országban. Olyanok, akik gondolatban állandóan a másik pénztárcáját ürítgetik. Akik önértékelési zavarukban, kisebbségi érzésükben állandóan másokhoz méricskélik magukat, mert csak így képesek valamiféle helyet elfoglalni a teremtésben. Fényesen bebizonyítja ez az ügy továbbá, hogy a szocializmus elmúlt ugyan, de az egyenlősítő gondolat a virágkorát éri. Sokan tényleg azt hiszik, hogy ők is tudnának zenélni (sportolni, futballozni, országot vezetni stb.), merthogy az olyan könnyű, de arra a zavarba ejtő kérdésre, hogy akkor miért nem csinálják, miért csak pofáznak róla, már hallgatás a válasz. Végezetül jól jelzi az Artisjus-ügy, hogy jeles embereket, nagyszerű honfitársainkat, akiket tisztelet illet munkásságukért, képtelenek vagyunk az értékükön mérni. Ahelyett, hogy örülnénk ennek a kis gyorssegélynek, és azt mondanánk, nagyszerű, igazán járt nekik, átkokat szórunk rájuk és az égre már napok óta.

Ezek volnánk mi? Nem hiszem. Mégsem haszontalan újra és újra rámutatni a hét főbűn közül az egyik legvisszataszítóbbra: az irigységre. Amelynek Széchenyi István – a hiúság, a szalmatűz és a restség mellett – nemzetkaraktert torzító szerepet tulajdonít. Néha olyan jó volna azt hinni, tévedett. Csakhogy az önáltatás is bűn, inkább nézzünk szembe a realitásokkal. Egyet megtehetünk: mi magunk nem leszünk ilyenek, megpróbáljuk felfedezni és kiigazítani a hibáinkat, kivonjuk magunkat a nagy össznemzeti üvöltözésből, és inkább a lényeges dolgokra összpontosítunk.