Joe Biden lesz az ötödik amerikai elnök, akivel Vlagyimir Putyin szembetalálja magát hivatali ideje alatt. Kezdetben a kiegyensúlyozott kapcsolat volt jellemző az USA és Oroszország viszonyára, hiszen George W. Bush kormányzása legelején a két állam jól megértette egymást.

Azonban az orosz elnök 2007-es, a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián elmondott beszédében egyértelművé tette, hogy nem fogadja el az USA világpolitikai vezető szerepét.

Hirdetés

A 2008-as grúziai háború, majd a 2014-es ukrán válság súlyosan megrontotta a két ország kapcsolatát. Bár Donald Trumppal látványosan jó személyes kontaktust alakított ki az orosz elnök, az országok közötti viszony semmit sem javult. De legalább nem is romlott – állítják azok, akik Joe Biden érkezésével azt várják, hogy a két atomnagyhatalom között végképp elmérgesedik a helyzet. Vajon igazuk van?

A „Russiagate”-botrány hosszú árnyéka

A feszültség fokozódásának pesszimista forgatókönyve mellett jóval több érv szól, mint amellett, hogy kifejlődhetne egy pragmatikus alapokon nyugvó munkakapcsolat a két ország kormánya között. Először is, a Demokrata Párt és az őket támogató fősodrú média azt a módját választotta a Donald Trump elleni politikai harcnak, hogy megpróbálta az elnököt minden létező módon besározni. Az egyik legfontosabb ilyen eszköz a Russiagate-ügy volt, melyben igyekeztek Trumpot orosz ügynöknek beállítani, aki csupán azért nyert 2016-ban, mert a Kreml ravasz manipulációk sorával beavatkozott az amerikai választásokba az ő oldalán.

Mindebből természetesen egy szó sem igaz. Robert Mueller különleges ügyész az USA minden biztonsági szolgálatának közreműködésével lefolytatott, két éven át tartó nyomozása során arra jutott, nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy akár Donald Trump személyesen, akár a Trump-kampányból bárki összejátszott volna az oroszokkal. Az is bizonyosnak tűnik, hogy ha volt is orosz beavatkozás a 2016-os választásokba, akkor az Hillary Clinton ellenében történt, és nem Trump mellett. A valóságtól teljesen elrugaszkodott propagandakampány azonban négy év alatt meggyőzte a Demokrata Párt támogatóit arról, hogy Oroszország szándékosan, alantas eszközökkel elcsalta a 2016-os amerikai választásokat Trump javára. A szavazótábor tehát egyáltalán nem a viszony normalizálását várja el a Biden-kormányzattól, épp ellenkezőleg: az oroszok megbüntetését fogja követelni.

Ideológiai és stratégiai ütközőpontok

Felmerül a valós ideológiai ellentét problémája is. Ahogy érkeznek a hírek a jövőbeli Biden-adminisztráció összetételéről, egyre világosabb, hogy a világnézeti sokszínűség helyett liberális globalisták vetélkednek globalista liberálisokkal a különböző vezető pozíciók megszerzéséért. Ez a szemlélet teljesen nyilvánvaló konfliktusban áll a Kremlben uralkodó pragmatikus birodalmi konzervativizmussal.

Korábban írtuk

Világos tehát, hogy nem számíthatunk arra, hogy a gyökeresen eltérő világnézetet képviselő amerikai és orosz vezetők egymással szemben akár csak kollegiális megértést tanúsítsanak majd, nemhogy konstruktív hozzáállást.

Ezen túlmenően számításba kell venni a nagyon is kézzelfogható érdekütközéseket. Ukrajna és Venezuela példája jól mutatja azt a furcsa helyzetet, amikor a két nagyhatalom olyan pozíciókra tett szert egymás közvetlen érdekszféráján belül, ami igen jelentős feszültségek forrásává vált. Ukrajnában ma közvetlen amerikai befolyás érvényesül, míg a Maduro-rezsim Venezuelában rég megbukott volna az oroszok hathatós segítsége nélkül. Ráadásul Joe Bidennek személyes érdeke is fűződhet Ukrajnához, ugyanis fia, Hunter Biden igen kétes üzleti ügyekbe keveredett az országban. Ma már hivatalos bejelentés is van arról, hogy az amerikai rendfenntartók nyomoznak az ifjabb Biden pénzügyeivel kapcsolatban. A megválasztott elnöknek ráadásul komoly támadásokat kellett kiállnia az ügy miatt az elnökválasztási kampány során. Bár a techóriások és a fősodrú média mindent megtett, hogy elvegye a botrány élét, az idősebb Bident érezhetően megrendítette az ügy. Emellett a Közel-Keleten és Afrika számos országában is konfliktus van az amerikai és orosz érdekek között.

A fordított Nixon-húzás

Bár a fent vázolt forgatókönyvre mutatkozik több esély, van remény arra, hogy az amerikai–orosz feszültségek csillapodjanak. Az ideológia és a kommunikáció gyakran mindent elsöprő erejűnek tűnhet, tartsuk azonban észben, hogy a világpolitika alakítása szempontjából az „elvek” és az „értékek” a történelem során szinte mindig pusztán eszközként jelentek meg, és nem célként. A világnézeti dogmák szolgálhatják a nyomásgyakorlást vagy a mozgósítást, de a háttérben az éppen aktuális geopolitikai természetű lépések mögött mindig nagyhatalmi érdekek húzódnak meg.

Az Egyesült Államok győzelmét a hidegháborúban Richard Nixon és Kissinger stratégiája alapozta meg. Felismerték, hogy a Szovjetunió gyengítésének leghatékonyabb módja az, ha szembefordítják vele Kínát. Ma már könnyen érthető, hogy ebben igazuk volt, és a felszín alatt húzódó feszültségek a két kommunista ország között azt jelentették, hogy az Egyesült Államok és Kína hatalmi érdekei összhangban voltak, lehetővé téve, hogy egy ilyen manőver sikeres legyen. A 70-es évek elején azok, akik ideoló­giai szemüvegen keresztül nézték a nagypolitikát, el sem tudták képzelni, hogy a kapitalista USA együttműködhetne a Mao-rezsimmel a globális kommunizmus elismert vezetője, a Szovjetunió ellen, mégis így történt. Persze a hetvenes években uralkodó kommunistaellenes közhangulatban nehéz volt meggyőzni az amerikaiakat a diplomáciai fordulat szükségességéről. Épp az elnök harcias antikommunizmusa segített abban, hogy a „pingpongdiplomácia” eladható legyen. Ha már Nixon is úgy gondolja, hogy meg kell egyezni a kommunista Kínával, akkor bizonyosan nincs más út – vélekedhetett az amerikai választópolgár.

Nem nehéz felismerni, hogy a 1970-es évekhez sok tekintetben nagyon hasonló geopolitikai helyzet állt elő ma is, csupán azzal a különbséggel, hogy az USA két legerősebb ellenfele közül ezúttal Kína jelenti a nagyobb veszélyt. A nixoni logika mentén tehát ezúttal amerikai–orosz közeledésre lehet számítani Kína ellenében. Az a tény, hogy Biden és csapata megkérdőjelezhetetlenül oroszellenes, segíthet meggyőzni a vonakodó közvéleményt arról, hogy a diplomáciai manőver valóban elengedhetetlen.

Ami pedig minket illet: hazánk és Európa semmit nem nyerne egy kiéleződő amerikai–orosz ellentétből, mely nemcsak az európai biztonsági helyzetet tenné roppant feszültté, de kontinensünk energiaellátását is veszélyeztetné, lévén nagyban függünk az oroszoktól ezen a téren. Éppen ezért a fordított Nixon-húzásban kellene bíznunk. Azonban a reál­politika bármennyire emellett szól is, sajnos egyelőre semmi jele annak, hogy Bidenék ezt felismernék. Addig tehát, amíg nem látjuk annak előszelét, hogy az amerikaiak és az oroszok a háttérben érdemi tárgyalásokat folytatnak, sajnos arra kell felkészülnünk, hogy ismét hidegháborús helyzet áll elő a kontinensünkön.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.