Azt gondolják, hogy ez csak egy kabarétréfa? Voltaképpen igazuk van.

„- A benyújtott módosító indítvány elfogadása a garancia arra, hogy csak Törökország védelmének erősítésére, kizárólag három védelmi területen és az iraki válság kérdésétől élesen elhatárolva tudja Magyarország hozzájárulását adni a vonatkozó NATO-határozathoz – mondta Németh Zsolt a Fidesz-frakció álláspontját ismertetve.” (MTI, 2003. február 24.) Természetesen, kedves képviselő úr, nemcsak minden 6 év alatti gyermek, de mi is készséggel elhisszük: itt csakis Törökország „védelméről” van szó. Méghogy támadó amerikai felvonulás, ugyan kérem…

Ugyanakkor nyilvánvalóan tragikus, és egyáltalán nem komikus, hogy Magyarország kormánya gyakorlatilag hazánkba importálta a közel-keleti konfliktust, ellenzékünk pedig szóvirágon kívül egyebet nemigen vonultat fel ellene.

„Karsai Péter MDF-es képviselő azt hangsúlyozta: a demokrata fórum nem tehet mást, mint igent mond a NATO-felkérésre, azért, mert az ország számára a NATO bizalmi és védelmi szövetség.” (MTI, 2003. február 24.)

No persze. Tekintsünk el attól a piszlicsáré részletkérdéstől, hogy ugyan miért kellene Törökországot megvédeni (válasz: mert az USA megtámadja Irakot), nézzük meg a NATO alapokmánya (washingtoni szerződés) negyedik cikkelyét, amely a közvélekedés szerint előírja, hogy egy tagország elleni támadás esetén a szövetségnek meg kell védenie a megtámadottat. Pontosabban: az agymosás eredményezte, hamis közvélekedés szerint. A washingtoni szerződés 4. cikkelye ugyanis mindössze ennyit mond: a NATO-tagállamok tanácskoznak egymással, „valahányszor bármelyikük véleménye szerint a felek egyikének területi épségét, politikai függetlenségét vagy biztonságát veszély fenyegeti”.

Igazi magyarra fordítva ez annyit tesz, hogy a nagyok, főként az USA dönti el, hogy kinek siet segítségére: automatikus védelem nem jár senki számára, elvben sem. A NATO kérést intézett hozzánk, nem parancsot. Nem tehet mást a Fidesz és az MDF? Rendben, de akkor miért nem mondják ki nyíltan, hogy elkötelezett washingtonisták? És épp annyira figyelnek a háborús őrületet óriási többséggel elutasító magyar választókra, mint Kovács és Kuncze.

Szép beszédek, szép múzeumok, a megfelelő alkalmakkor, majd a rideg valóság, a parlamenti gombnyomogatás. Csupán ketten mondtak nemet a jobboldalon, a fideszes Kontrát Károly és frakciótársa, Kovács Zoltán. Tisztelet számukra, hogy választóik érdekeit képviselik, noha normálisan ezért nem járna köszönet. Abnormális viszonyaink közt azonban tettük hőstettnek minősül. Lehetetlen helyzet, hogy miközben a polgári körök nagyon nagy többsége EU-ellenes (pontosabban nem támogatja a megalázó feltételekkel végbemenő csatlakozást), nem támogatja Irak lerohanását sem a jobb-, sem a baloldali szavazók zöme, aközben a jobboldal pártjai szépen együttműködnek a balliberális koalícióval e két lényegi kérdésben.

Képtelenség az, hogy egy jobboldali szavazóbázis feje felett és ellenére egy nem kis részben liberálisokból álló pártvezetés dönt. Ez az állapot a tábor fogyatkozásához vezetett már ősszel is, s meglátásunk szerint a tendencia folytatódhat a jövőben is. Akár új formációk is szerephez juthatnak, amelyek elszívhatják a választóikat megvezető pártok csalódott bázisának egy részét. A többségét rövid távon nem tudja magához vonzani új erő, csak éppen azt a tájékozottabb, aktív, főként polgári körös réteget, továbbá a Csurka-féle MIÉP-ből is jogosan kiábrándultakat – mindösszesen talán 10-15%-ot -, akiknek nem elég havonta egy szónoklat. Ez a tömeg a választások megnyerésére önmagában természetesen nem képes, de eldöntésére igen.

Ide vág az újra indult Sajtóklub körüli hisztéria is. Piszkolják balról, megszoktuk, érdektelen. Az elmúlt hónapokban azonban már jobbról is hallunk ferde hangokat. Nemcsak a műsort, hanem készítői kedvelt előfordulási helyét, a Magyar Demokratát is támadják egy marginális létszámú, de nem befolyás és hatalom nélküli jobboldali közegből. Nem a kritikával van gond, hanem érveik hamisságával, tényeik akut hiányával, a bírálat helyetti balliberális stílusú elhatárolósdival.

„Engem például zavart a korábbi pénteki Sajtóklub” – mondja a Népszabadsághoz panaszkodni mindig örömmel futkározó Solymosi Frigyes professzor. Malgot István a Heti Válaszban Orbán Viktort elhatárolódásra szólítja fel az Új Jobboldal „kirekesztő nézeteit” hirdető laptól. Ez az, amit a Demokrata sohasem fog hasonló módszerekkel viszonozni.

Azt mondja-mondogatja tehát e fura szellemiség (konkrétan is elhangzott már a vád): nem hoz, sőt elvisz szavazatot a Sajtóklub. Lovas kontraproduktív, Bencsik, Bayer taszít stb. Először is, az újságírók kötelessége a híráramoltatás, a cenzúramentes tájékoztatás, a valóság hiteles közvetítése, és nem a szavazatok maximalizálása. Utóbbi a politikusok dolga. Vagyis a vád nemcsak hamis, de képtelenül ostoba és egyben diktatórikus, hiszen politikai szempontoknak rendeli alá egy műsor létjogosultságát, közvetve magát a sajtószabadságot is.

Az persze kétségtelen: mivel a sajtó balra tekintve jószerével 100 százalékban torzít, s nem kis részben a jobboldalon is manipulál, a híreket kendőzetlenül közlő, a jobboldal visszásságait – is – bíráló Sajtóklub sajátos szerepbe kerülhet. A média ahelyett, hogy funkcionálisan működne, hamisításaival, elhallgatásaival óriásira növeli Lovasék népszerűségét, minthogy a konzervatív tábor zöme a médiahazugságok kietlen sivatagában szinte szomjazik egy oázisra. A műsor akarva-akaratlanul politikai tényezővé, jobboldali királycsinálóvá válhat, tetszési indexe bizony a nagyobb pártokéhoz mérhető csak. Ennél fogva megjósolható, a támadások minden eddiginél erősebbek lesznek, de nem csak balról. A „mérsékeltek”, az elenyésző kisebbség, a valódi szélsőségesek fognak támadni, de nem bírálni, hanem újfent csak rágalmazni. S ezzel a polgári-konzervatív táboron belül bomlasztanak. Hiszen éppen a legjobbaktól és legtehetségesebbektől, a legnagyobb közönséget vonzóktól, a leginkább mozgósítóktól, az olyanoktól követelnek elhatárolódást, mint a Sajtóklub vagy mint a magát a jobboldal vezető hetilapjává kinövő Magyar Demokrata. De véleményünk szerint, hiába…