A piramis

A döbbenet az első reakció, ami a szlovák miniszterelnök ellen elkövetett merénylet hírét mindnyájunkban követte. Nyomban ezután második gondolat az aggodalomé, vele a reménykedésé, hogy túléli, felépül, teljes értékű életet élhet tovább. Ezek végiggondolása után viszont ott tornyosul a kérdés: hogyan történhetett? Mi vezetett odáig, hogy valaki személyes indíttatás nélkül, pusztán politikai megfontolásból egy másik ember életének kioltására törjön?

Érdemes itt szemügyre vennünk az úgynevezett terrorizmuspiramis példáját. A cselekményt csupán egy vagy néhány ember követi el, ők a piramis csúcsa. Alattuk azonban ott van az aktív segítők, bújtatók, ötletadók népesebb csoportja, azok alatt egy olyan, még népesebb csoport, amelynek tagjai bár aktív szerepet nem vállalnak, tudnak a tervről, és a hallgatásukkal segítik a végrehajtást. Legalul pedig az a sok ezer ember, akik nem tudnak semmi konkrétumot, de egyetértenek a tervvel, így hozva létre a támogató hátteret. Minél szélesebb a piramisnak ez a talpa, annál valószínűbb, hogy a csúcsa, mint a korallzátony a tenger felszínéig, az aktív cselekvés szintjéig emelkedik.

A nyitrabányai merénylő ugyan nem hagyományos értelemben vett terrorista, valószínűleg fizikai bűnsegédei sem voltak, de a gyilkos indulatok piramisán az úgynevezett pszichikai bűnsegédeknek egész tömegei tolták őt föl a szörnyű cselekvésig. A közösségi és annak nyomán a hivatásos médiában eluralkodó verbális elgátlástalanodás, a parttalan gyalázkodás, az ellenfél megsemmisítésére való törekvés kínálta számára azt a támogató hátországot, amellyel önmaga előtt indokolhatta a szörnyű tervet.

A közösségi média, miközben szemforgató módon akadályokat gördít a szabad szólás elé, szélesre nyitja a kapukat a felelősségre vonás nélküli gyűlölködés előtt. Nincs olyan apróra kidolgozott jogszabály, amely képes volna útját állni ennek a folyamatnak, hiszen az egész erkölcsi rendünk megbomlása áll mögötte. A megoldást is csak az erkölcsi rend helyreállításától várhatjuk.