A csendről olvasgatok, nem máshol, mint a nagyszerű Ellenforradalom című Facebook-oldalon. Heideggert idézik a szerzők, aki szerint a ma embere gépesítetten „fütyörészik”, esetleg szüntelenül fecseg a csend ellen, hogy el ne tiporja. Megkeresem az eredeti idézetet a filozófustól, és azt találom, hogy így folytatódnak a gondolatok:

Hirdetés

„Nemcsak magunkkal szembesíthet a csönd, de magunkban a semmivel is, amikor a semmi már van. Az a tény, hogy a kongó csöndet gyakran éppen fecsegéssel akarjuk megtörni, bizonyítéka a semmi jelenlétének.”

A helyzet ma ennél súlyosabb. Amit mi, a nyugati civilizációban 2022-ben átélünk, már nyomaiban sem hasonlít arra a Heidegger által megélt békeidőkre, amikor a rádió vagy éppen az orfeum fülsiketítő zajforrásnak tűnt. Mi valóban zajban élünk, kizártuk a csendet az életünkből. Bemész egy vendéglőbe, és megpróbálsz kikapcsolódni: tízből kilencszer dübög a tuc-tuc zene, belemar az agyadba, tompítja az érzékeidet. Az autóban rádiós ökörségek, az utcákon rikoltozik az ezerfejű cézár, zúgnak a gépek, bőgnek a motorok. Aki megtehetné, hogy csendben legyen, bekapcsolja a tévét, hogy valami zaj legyen, esetleg feldob a fejhallgatójával magára valami zenét, nehogy a hallgatás szétrombolja a tévhiteket. Ha mást nem tehet, fecseg és lódít, a zajban pedig tovaterjednek, szárba szökkennek a hazugságok.

A csend ma már illúzió. Elveszett erény, letűnt csillag. A csend valami olyasmi, ami roppant kellemetlen, hiszen nem korszerű, magára hagy bennünket a gondolatainkkal, a vágyainkkal. Ha csend van, megjelenik a „valami”, és – ahogyan Heidegger céloz rá – a „semmi” jelenléte elillan. Márpedig a modern ember semmit sem érez olyan kellemetlennek, mint amikor kivetik az akolból. Amikor magára marad, és helytelen minták helyett magának kellene döntenie valahogyan, valamiről. Amikor a csend oltalmában kezet szoríthat Istennel. Erre a mai európai és amerikai embernek már nincs szüksége.

Amikor megtörjük a csendet, akkor kezdődik a beszélgetés. Az eredendő zajban az emberek ordítoznak egymással, mutogatnak, örülnek, ha bármilyen kezdetleges szófoszlányt elcsípnek. A csend tehát szakrális pillanat, de a cselekvéshez szó kell, a szó kimondásához pedig csend, hogy megtörhesse az emberi akarat. Az állandó zaj a Sátán csinálmánya, ahogyan a teljes mai kor is ördögi az elektromosság globális kiterjesztésével, gépek alkotásával, a bábeli vágyak intézményesítésével. A teremtett rend, azaz a hallgatás felváltása az ember és az ő gépeinek neszeivel mindenhol sötétséget teremt. A békés, óriási dzsungel szent zaját felveri a favágók fűrészének zaja, hogy aztán egy idő után csak farönkök tanúskodjanak a pusztító civilizációról.

Miről is beszél az Odüsszeia? Arról, hogy a zaj, a lárma meggyilkol, a csend éltet. Odüsszeusz nem véletlenül kötözteti ki magát matrózaival, mielőtt a szirének énekükkel elcsábítanák őket. Milyen érdekes, hogy a jelenetet is a csend leírásából – vagyis a belső béke állapotából – vezeti le Homérosz: „a szél el is állt tüstént, szélcsöndben a tenger szép sima lett”, majd ezután könyörög Odüsszeusz társainak, hogy vegyék ki füléből a viaszt, hadd hallja a gyilkos éneket. De a társak csak eveznek tovább, nem törődnek a zajjal, keresik a menekülőutat, hogy a „mézédes dal” helyett életet nyerjenek. Az Odüsszeia tehát arra int bennünket, hogy bár érzékeink eltompulnak, agyunk megbénul a kísértő zajra, mégis muszáj elhajóznunk a szirének szigete mellett, ha az életre szavazunk. Már ha a régi, a mitológiai ember arra szavaz, hiszen a mainak fogalma sincs a fenti dilemmáról.

Az európai ember történelme, művészete valóságos tárháza a példáknak, a seregnyi figyelmeztetésnek, amelyben csendességre, gondolkodásra, belső elmélyülésre intenek bennünket. Az biztos, hogy nincsen ember ima nélkül. Az istentagadó ember imája azonban, a tudományba és a haladásba vetett hit, zajkeltő hadművelet. Minden ilyen tevékenység végén felbőg a Titanic, felemelkedik az űrhajó, esetleg lehull egy atombomba. A modern ember csak zajban képes kifejezni magát, zajosak alantas vágyai és legnagyobb tettei is. A csend pedig ott marad valahol a történelem mélyén. Még akkor is, ha szerencsére valamennyire még fellelhető ma is. Ezért járunk az erdőbe, ezért horgászunk, vadászunk, ezért olvasgatunk fűtött szobában, ülünk egymással szemben, hogy egy kis csend után beszélgessünk valamiről.

A csendet tehát újra meg kell tanulnunk. Nem azért, hogy szándékoltan a múltra törjünk, hanem azért, hogy jelen és jövő idejű életünk legyen. Ha nem birtokoljuk a csendet, rosszul gondolkodunk majd. Ha pedig rosszul gondolkodunk, akkor rosszat is cselekszünk. Zajban, lármában nehéz megtalálnunk Istent, ha azonban csendben maradunk, mindvégig ott lesz közöttünk. Ebben hittek régen a szent emberek, iránymutatásuk alapján pedig a nép. A csend ráborult az életükre, ők pedig erőt és hitet merítettek a hallgatásból, nem sározták be magukat, családjukat, közösségüket felesleges neszekkel, hanghatásokkal. Nem utánozták a valóságot, inkább a valóságban éltek. A teremtett, felséges csend ráborul erdőre, mezőre, virágra, falura, városra, házra, mindenre, aminek helye van a nap alatt. A csend ma is reménység, ma is a hit forrása. Ez biztosan nem változik. Akkor sem, ha a zaj már elviselhetetlen és nélküle – látszólag – nincs mai életünk. Hazugság: a zaj valójában ennek a sivár, ostoba korszaknak a kísérőzenéje. Nem kell azonban részt vennünk a zsibvásárban, nem kell osztoznunk rajta másokkal.

Meg kell keresnünk a csendet. Onnan kell újrakezdenünk mindent.

Korábban írtuk