Miért csak az? Az erőszakosan kialakított helyzettel, a ránk kényszerített adottsággal élni még mindig nem tanultunk meg. Csak nosztalgiázunk a múlt után minden tervszerű elgondolás, cselekvés nélkül. Mert megfeledkezünk arról, hogy ha akarunk valamit, azért tenni kell. Elsősorban a belátásban bízunk. Abban, hogy a győztesek majd belátják tévedésüket, kiderül az igazság (melyik?) stb. Ezek reménytelen dolgok. Ezt rég be kellett volna látni. Az úgynevezett nemzetközi jogot is mindig csak az erősebb tudja érvényesíteni – természetesen a saját szája íze szerint. Gyengébbet nemzetközi jog még soha semmitől nem védett meg. A világot az érdekek kormányozzák nem az objektíve amúgy sem létező igazságra való törekvés. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lenni, hogy a történelemben nincsenek végleges helyzetek, állapotok. Trianon sem az, de az egyszer majd esetleg bekövetkező kedvező fordulatra készülni kellene. Segíteni is lehetne az eljövetelét.

Trianon valóban sokként érte a nemzetet. A Károlyi-Jászi-klikk hazaáruló politikája, majd a kommunista terror jelentős mértékben járult hozzá a kegyetlen diktátumhoz.

Három bűnünk volt. Ezek közül egyik sem a „nemzetiségek elnyomása”. Ez ugyanis a győztes nagyhatalmakat csak mint ürügy érdekelte. Így eljátszhatták a humanistát. Az egyik igazi bűnünk a hadsereg lefegyverzése volt. A fegyverszünet kérésekor ugyanis hazánk területén nem állt ellenséges haderő. Ráadásul a kis környező államoknak nem volt jelentős hadseregük. Ezt a későbbi fejlemények egyértelműen igazolják. Az egész térségben – le végig a Balkánon – nem volt jelentős antant (angol, olasz, francia) haderő sem. Ha csapataink a határ mentén beásták volna magukat, minden másképpen alakul. De nem tették…

A második ok Kun Béla diktatúrája. Mikor már az antant országok számára a Szovjetunió jelentette – nem alaptalanul! – a legnagyobb veszélyt, minálunk akkor játszottak az itteni bolsevikok proletárforradalmat. Vagyis azt sugallták az antantnak, hogy veszélyesek vagyunk rájuk, mint a vörös polip nyugati csápja.

A harmadik bűn a legnagyobb: évezredes bűn. Az, hogy történelmünk folyamán sohasem tudtuk a Kárpát-medencét belakni. Mindig adtunk helyet az idegenek számára. Mohács előtt az ország lakosságának hetvenöt százalékát alkottuk. A török kiverése után alig több mint harminc százalékot, 1848-49-ben már harminchetet és 1910-ben már ötven-ötvenkettőt, de ez kevésnek bizonyult.

Mindezek ellenére még a trianoni szerződés aláírása után is, ahol erőt mutattunk fel, tudtunk alkudni, értünk el eredményeket. Az, hogy Sopron és környéke ma magyar, egy népszavazás eredménye. De azt ki kellett kényszeríteni. Ez pedig olyan kiváló hazafiak érdeme, mint Héjjas Iván, Prónay Pál és bajtársai. Kiegészítve a háttérben állhatatosan szervezkedő báró Bornemissza Adéllal és másokkal. E kis csapat lépett fel Trianon ellen, aminek lett is eredménye. Jellemző, hogy az utókor őket nem értékeli. Pedig nekik kellene szobrot állítani. Klebelsberg Kunó kultuszminisztersége is egyértelmű Trianonnal szembeni siker, hiszen az általa képviselt kultúrfölény-koncepcióban hosszú távon volt perspektíva. Bár folytatódott volna…

Ha 1900 körül vagy előbb született magyar írót, gondolkodót olvasunk, érződik gondolkodói dimenziójukon, lelki beállítottságukon, hogy az az egész Kárpát-medencét átöleli. A későbbi generációk íróinál már önkéntelenül is működik a csonkaságtudat. Miként a kisebbségben élő írók is csak részmagyarságban tudnak gondolkodni. Ebben az a lesújtó, hogy szellemi intelligenciánk a lelke mélyén valójában már tudomásul vette a bukást, feladta a Trianon előtti Magyarországot.

Figyelemre méltó, hogy a még Trianon előtti Magyarországon felnőtt Németh László talán az egyetlen, aki a trianoni döntés számunkra való előnyéről is szólt. Ez pedig az, hogy Csonka-Magyarország legalább nem nemzetiségi állam. E tény Kárpát-medencei történelmünkben ezer év után mindenféleképpen új fejlemény. Ennek tudatosulása azonban mindmáig elmaradt. Nem tudtuk ezt az új helyzetet pozitívan kihasználni. Trianon nekünk mindmáig olyan, mint egy visszaszámlálás kezdete. Még ez van, még ez is a mienk, még ennyien vagyunk itt meg ott. Számolgatunk, sopánkodunk. Csupa leépülés, visszahúzódás, önfeladás a létünk. Már csak egy célunk van, a minél további vegetálás. A legszomorúbb, ahogy „méltósággal” gyászolunk.

Egyébként ha a némethlászlói pozitívum nyomán elkezdünk gondolkodni nemzeti lehetőségeinkről, s ha vitális nép módjára kezdenénk el viselkedni, akkor a kisebbségbe szorult magyarokat nem mint maradékokat kezelnénk. Hanem azt mondanánk, hogy itt van ez a tízmilliós Magyarország, de már Romániában is van kétmillió magyar, Szlovákiában is van már hatszázezer, Kárpátalján kétszázezer, Szerbiában is van már háromszázezer…

Kezdjünk el úgy viselkedni, mint egy életképes, terjeszkedő nép, mert az életképes nép valamilyen módon mindig terjeszkedik. Legalább gondoljuk ezt! A gondolat ugyanis idővel teremtő erővé válik. A mindennapi életben is sokkal jobban ki lehetne használni azt, hogy minden szomszédunknál ott vagyunk. Ezeket az ottléteket az összmagyar érdek szempontjából kellene értékesíteni. Persze nem úgy, hogy kormányaink hol a Magyarok Világszövetségét, hol a Máértet lehetetlenítik el. Szétszórtságunkból csináljunk erényt.

Tanulhatnánk a zsidóktól is. Ahol ők ott vannak, ott szinte lehetetlen nélkülük bármiben is dönteni, olyan erős az érdekérvényesítő képességük. Igaz, ehhez elsősorban Budapesten kellene egy olyan magyar kormányzat, amelyik a magyar érdekek mindenekelőtti képviseletét biztosítaná. Nem csak mindenféle ideológiai kacat (liberalizmus, emberi jogok, kereszténydemokrácia, európaiság stb.) lelkes honi adaptálója lenne.

Ilyen erő ma nincs. Az erőteljes és hiteles nemzeti politika lehetősége erősen kompromittálódott az elmúlt tizenöt évben olyan szélhámosok által, mint Csurka István és Torgyán József. Egy valóságos nemzeti politika hatékonyságát megfelelő gazdaságpolitikával lehet igazán növelni. Egy ország, ha anyagi értelemben vonzó, szívesebben igazodnak hozzá. Mert identitás ide vagy oda, az emberek többségét elsősorban anyagilag lehet motiválni.

A Kárpát-medence közepén van Csonka-Magyarország. Akkor miért nem mi vagyunk minden szempontból a térség centruma? Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a Kárpát-medence minden második lakója még ma is magyar, akkor látható igazán bűnös mulasztásunk. Ezért a helyzetért tehát szintén nem a kisantantot vagy Clemanceaut kell okolni, hanem csak magunkat. De a helyzet sajnos még ennél is rosszabb, hiszen már Budapesten sem mi döntünk, már az sem a miénk. Ennek fényénél pedig a Székelyföldről ábrándozni nem több skizofréniánál. Budapesten kezdhetnénk a cselekvést.

A múlt év december 5-i népszavazás a teljes magyarországi politikai garnitúra szégyene. Normális körülmények között mindenkinek meg kellene adni a magyar állampolgárságot, aki azt igényli, s igazolni tudja, hogy ősei a Kárpát-medencében éltek. A magyar állampolgárság ugyanis korábban nem származásilag járt, hanem mindenkit megilletett, aki a Szent Korona alattvalójának tartotta magát, ami azt is jelentette, hogy hungarus tudattal rendelkezett. Ennek alapja pedig nyilvánvalóan a nomád birodalomszervezési mód. Nem volt sohase követelmény nálunk a magyar származás, a magyar nyelv ismerete. Aminek nyilván nemcsak előnye, de hátránya is volt. De megfeledkezni róla, számításon kívül hagyni mint szellemi, morális tradíciónk részét, hibás dolog. A hungarus tudat birodalmi tudat, semmi köze az újkori nacionalizmushoz, ami a francia forradalom találmánya, amit mi sohasem alkalmaztunk. Részben azért, mert karakterünktől idegen, részben, mert nem is voltunk olyan kizárólagos helyzetben, hogy megtehettük volna. Ezért volt rövidlátás az 1844-es nyelvtörvény, amikor hivatalos nyelvvé tettük a magyart. Noha a döntést felfoghatjuk mint magyar szempontból jogosat, de a hatvanhét százalék más nemzetiségű ezt erősen sérelmezte. Ha nincs a nyelvtörvény, akkor talán 1848„49 is másképpen alakult volna. Viszont ezt Széchenyitől Kossuthon át Deákig nem látta reformnemzedékünk. Csak az ókonzervatívnak aposztrofált gróf Cziráky Antal. Ő a nyelvtörvény elfogadásakor állapította meg, hogy ezzel vége Magyarországnak. Viszont rá – mint „feudális csökevényre” – senki se hallgatott akkori nagy modernizálódásunk közben.

Trianonnal kapcsolatban a történelemben mi egyedülálló igazságtalanságról beszélünk. Arról, hogy még soha nem ért nemzetet ekkora méltánytalanság. Sajnos ki kell ábrándítani az ebben hívőket. Mert volt rosszabb. Gondoljunk csak Lengyelországra és Litvániára, a lengyel-litván közös államra, amely a XV-XVIII. században területileg a legnagyobb volt Európában. Azt a két országot a XVIII. század végén több mint egy évszázadra nem megcsonkították, hanem feldarabolták, megszüntették, letörölték a térképről. Litvánia pedig ebből a helyzetből úgy jött ki, hogy egykori területének kilencven százalékát (!) veszítette el. Annak nagy részén ma Belorusszia és Ukrajna nevű műállamok próbálnak funkcionálni. Szerbia utolsó szabad városát, Szendrőt 1459-ben hódította meg a török. Jó háromszáz évre eltűnt az ország. Bulgária, Görögország négyszáz évre szűnt meg. Azok a helyzetek akkor reménytelenebbnek látszottak, mint a miénk, mert a török uralom öröknek tűnt.

Vannak távolabbi példák is. Örményország mai földje messze nem azonos a történelmi örmény földdel. A mai Mongóliában a mongolok kisebb hányada él, mint a Kínához tartozó Belső-Mongóliában. Ráadásul az utóbbi földje még termékenyebb, értékesebb is. Vagy gondoljunk Mexikóra. 1845-ben az USA az ország területének nagyobbik részét elvette. E területek ma Amerika legértékesebb államai (Texas, Kalifornia, Új Mexikó, Arizona). Törökországnak a győztesek által erőszakolt sorsa nagyon hasonlít a miénkhez. Csak ott a nemzet sokkal életképesebben reagált e tervekre és meghiúsította őket. Az azóta követett politikájuk éppen az akkori sokkból ered.

Tanulság, a kelleténél jobban ne sirassuk magunkat, inkább merítsünk mások túlélési stratégiáiból. Tehát arra figyeljünk oda, hogy e népek miként reagáltak hasonló helyzetekre. A szerbek például a török uralom alatt kiszélesítették – északra egészen Szentendréig – lakóterületüket. És amikor lehetőségük adódott, a megnövekedett lakóterületeik nagy részét bekebelezték.

A Trianonhoz vezető okok közül a legjelentősebb a népesség számunkra hátrányos alakulása, ami még a kisebbségbe szorultaknál se javult, ami meglehetősen egyedi jelenség. Tapasztalati tény ugyanis, hogy egy alávetett kisebbség egy módon tud és akar küzdeni a túlélésért, illetve idővel a felülkerekedésért: jobban szaporodik, mint a felette álló többség. A Trianon előtti Magyarországon a románok, szerbek szaporulata mindig felülmúlta a magyarokét, noha a mi számunkat még az asszimilánsok is növelték. Az elmúlt nyolcvanöt évben viszont a kisebbségbe szorult magyarok lassabban szaporodtak elnyomóiknál. Vagyis a társadalmon belüli arányszámuk, s ennek megfelelő súlyuk is fokozatosan csökken. Ki lehet számolni, mikor jön majd el az a pillanat, amikor szomszédainknál már nem leszünk kérdés.

Pedig a lényeget, a végső adut a népesség jelenti. Az úgynevezett történelmi jogok érvényesítése sokkal nehezebb ügy. Szerbia is mindenféle nemzetközi szerződések, jogok ellenére azért veszti el legszentebb földjét, Koszovót, mert ott az albánok közel ötszörös többséghez jutottak. De remek példa a mexikói is. Azokban az USA-tagállamokban, amelyek területét százötven éve Mexikótól vették el, lassan a mexikói bevándorlók kerülnek többségbe. Ha egy amerikai elnökjelölt mostanság arrafelé kampányol, a győzelmi esélyeit teszi kockára, ha nem tud spanyolul megszólalni. Hiába szuperhatalom Amerika, arrafelé az idő nem neki dolgozik. Még megérjük, hogy az elcsatolt részek hazatérnek… Törökország is úgy védi legjobban az érdekeit, hogy hetven év alatt lakossága megháromszorozódott. A palesztin-izraeli konfliktust is a termékenyebb palesztin anyák fogják végső soron megoldani, nem a szupermodern fegyverek.

Mi viszont jó húsz éve már csak csökkenünk. Szép szorgalmasan fogyogatva, tárgyalási pozíciók is állandóan romlanak. Milyen más helyzetben lennénk, ha ma Erdélyben nem másfél millió, hanem négy és fél millió magyar lenne! Akkor mi is számolgathatnánk… és több joggal ábrándoznánk kincses Kolozsvárról és a havasokról. Jól belegondolva, kisebbségbe szorult honfitársaink a jelenlegi helyzetben, hozzánk való áttelepülésükkel elsősorban rajtunk segítenek, de az elvesztett területek visszaszerzéséről ábrándozni, nem több időpocsékolásnál. Sajnos.

Tehát ha egyszer mégis kialakul egy nemzeti konszenzus az összmagyar jövő érdekében, akkor két pilléren kell álljon az. Az egyik a gazdasági, kulturális fölény megszerzése, ami viszont önmagában kevés jelentős népszaporulat hiányában. Arról nem beszélve, hogy tapasztalhatjuk, olyan bátor harcosokat, mint Prónayék vagy a nemrég elhunyt Pongrátz Gergely, csak olyan korszakokban tudtunk felmutatni, amikor még volt bennünk vitalitás.