A székesfehérvári királysírok szégyenletes története
„Az országot hazává az ősök sírjai avatják” – írta Anatole France. Egy nép eredetét a genomjában (génkészletében) előforduló, kívülről befolyásolhatatlan genetikai kódok ismeretében lehet biztosan meghatározni. Így akik ország helyett hazában szerettek volna élni, azokat mindig is érdekelte az ősök sírjainak holléte – különösen az Árpád-házi királyok esetében.
Szent István az államalapítás után 1006-ban Székesfehérvárott prépostságot és társaskáptalant alapított, amelyeket olyan kiváltságokkal ruházott föl, hogy semmiféle püspök fennhatósága alatt ne álljanak, tizedet ne fizessenek. A székesegyház volt a királyi trón, a Szent Korona és a királyi tetemek őrzésének helye, így nemcsak történelmileg, de közjogilag is az egyetlen megszentelt épület hazánkban. Bár Szent István Esztergomban született, székhelyét a Dunántúlt átszelő nagy kereskedelmi és zarándokútrendszer vonalába helyezte. Negyvenhat országgyűlést tartottak „a királyi szék Fehérnek mondott várában”, az utolsót 1938-ban. A magyar királyok többségét itt koronázták meg, Orseolo Pétertől Ferdinándig, kivételt csak IV. Béla tett. Itt temették el tizenöt királyunkat és családtagjaikat. A bazilika helyén, amit Szent István építtetett, egy félköríves szentélyű, háromhajós templom állt. A Szűz Mária tiszteletére szentelt bazilikát valószínűleg 1031-ben, Imre herceg temetésekor szentelték föl, de legkésőbb 1038-ban, Szent István halálakor. Igaz, akkor sem volt még teljesen készen. István királyt – Hartvik püspök szerint – a templom főoltára elé temették.
A bazilika későbbi romlása hosszú időn át tartott. A törökök 1543-ban foglalták el Székesfehérvárt. A királysírokban nem sok kárt tettek, nem úgy 1601-ben a vallon zsoldosok; ekkor dúlták fel az Anjouk családi sírkápolnáját is. Majd ismét török kézre került a város, és úgy maradt az 1688-as visszafoglalásig. Az egyházi szervezetek hosszú harca a bazilika birtoklásáért – elsősorban a kiváltságaiért – végleg megpecsételte a királyi székesegyház és temetkezőhely sorsát. A problémát Mária Terézia úgy oldotta meg, hogy 1777-ben megalapította a fehérvári püspökséget, aminek jogilag semmi köze sem volt a bazilikához. Az épülő püspökség kőbányának használta a romjait, faragott köveit Székesfehérvár szinte minden régi épületében megtalálhatjuk. Ennek ellenére Mátyás király sírkápolnája az omladozó bazilika oldalához építve 1800-ban még állt.
Az első temetkezésekre a romkertben véletlenül bukkantak rá 1839-ben, vízlevezető alagút építésekor. A munkások előbb három sírt (kettő téglaboltozatost), majd egy nagyobb kettős sírt találtak. Az ott előkerülő leleteket Barkóczy László püspök Bécsbe küldte, a Nemzeti Múzeumnak csak egy repedt kövű gyűrűt és néhány kis ékszert juttatott. 1848. december 5-én megint a vízvezetéket renoválták, amikor a munkások csákánya vörösmárvány szarkofágon koppant. Ekkor leállították a munkát, és Batthyány Lajos, az első független magyar kormány miniszterelnöke megbízta Érdy Jánost, a Nemzeti Múzeum régiségtárának őrét a szakszerű feltárással. A csontvázak és az ékszerek vizsgálata után biztosak voltak benne, hogy III. Béla és első felesége, Châtillon Anna sírját találták meg. A király szarkofágja mellett, de kissé följebb még egy sírt, a lábainál további kettőt találtak. Mivel közel feküdtek a királyhoz, rokonok lehettek, de sajnos mellékleteik nem voltak. A három személytől – két férfi és egy várandós nő – származó néhány megmaradt csontot Török Aurél antropológus később III. Béla és neje szarkofágjában helyezte el a budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomban. A szabadságharc alatt hosszú ideig szüneteltek az ásatások. Később, adományok gyűjtése után Henszlmann Imre művészettörténész, építész kapta a megbízást a munka folytatására. 1862-ben, nem egészen két hónap alatt 33 sírt tárt föl, de csak három volt érintetlen. Majd 1874-ben, 1882-ben is folytatta az ásatásokat, és mivel senki nem tudott használható tanácsot adni az azonosításokhoz, csalódottságában a maradványokat Albert király sírkamrájában gúlába halmozta, teljesen összekeverve, holott ő még néhányat eredeti helyén talált. Utóbb megfeledkeztek a csontokról, és már nem is tudták, hogy hol találhatók.
A romkert ásatását Hóman Bálint vallás- és közoktatási miniszter jóváhagyásával Szent István halálának 900. évfordulójára be akarták fejezni. A megbízást Bartucz Lajos antropológusprofesszor, Török Aurél utóda kapta. Miután az idő az évfordulóig – 1938 – igen rövid volt, túl gyorsan kellett dolgoznia, így igazán be sem tudta fejezni a munkáját. Az első kapavágást 1936. április 16-án tette Hóman Bálint és Shvoly Lajos megyés püspök. 1937-re már befejeztették Bartuczcal a feltárást. Ez idő alatt a professzor rátalált a V/41-es, Albert királyénak tartott sírkamrára, benne – szavai szerint – „összehányva és szinte a felismerhetetlenségig összekeverve a koronás főket is magába foglaló csontokat”. A professzor az általa föltárt csontok embertani vizsgálatát elvégezte, a jegyzőkönyv tanítványaihoz, néhai Kiszely István antropológushoz és e sorok írójához került.
Elérkezett 1938 augusztusa, amikor az Országgyűlés Fehérváron ülésezett. Magas rangú személyeket vártak az évfordulóra, így addigra a csontokat el kellett „tüntetni”. A sebtiben épített mauzóleum előtti téren ástak egy mély, kriptának nevezett aknát, és nyolcvanhárom gyufagyári faládába téve zsúfolták bele a mintegy négyszáz egyénhez tartozó csontot. 1938. augusztus 13-án délután a csontokat Shvoly Lajos beszentelte, majd egy mészkőlappal, amelyen kereszt volt, lefedték. A Székesfehérvári Szemlében Bartucz professzor rosszallóan írta, hogy „legalább a királysírokból származó csontvázak részére biztosíthattak volna időtálló, fémből készült ládákat”.
A professzor 1966-ban elhunyt, jómagam mellette dolgoztam demonstrátorként. Halála előtt a munka folytatását ránk, tanítványaira bízta. A fehérvári romkert kriptája mellett az ásatásokból származó csontok közül több a budavári Nagyboldogasszony-templom altemplomába került nagy rézkoporsókba, amiket vörösmárvány szarkofágba helyeztek. Fehérvár mély, vizenyős területen fekszik, a romkert különösen. Így egészen biztosak lehettünk abban, hogy a faládák a csontokkal együtt vízben állnak, ha még nem korhadtak el. 1969-ben a sajtóban hoztuk nyilvánosságra a munka elkezdésének sürgető kényszerét. Tíz évig beadványt beadvány követett, de sem az MTA-t, sem a kormányt nem érdekelte a múlt. 1978-ban az MTA a következő választ adta kérésünkre: „…a tervezett vállalkozás mindenképpen csak mint terven felüli munka jöhet esetleg számításba…”
Az alkalomra vártunk, ami 1982. április 21-én jött el, amikor Pozsgay Imre művelődési miniszter levelét megkaptuk, amely szerint aktuális a királysírok újbóli vizsgálata. 1984. június 18-án a betonbunkerról katonák távolították el a fedlapot, és láthatóvá váltak a csontok, amelyek egy része kátránypapírba, más része újságpapírba csomagolva meredezett a szétnyílt ládákból. A legfelső ládán lévő újságban jól olvashatóan Hacsek és Sajó viccelődött. Az akna alján talajvíz és szennyvíz csillogott.
A többi már napjaink története. Az aknasír felbontása után tudtunk nélkül régészek anatómiailag szétszortírozták, majd elvitték a csontokat, a Mátyás-templomiakat is, és tizenhat évig „ültek” rajtuk, értékelhető eredmény nélkül. Végül 2000. szeptember 16-án néhány sorban tudatták a sajtóban, hogy „a csontokat… 175 számozott, páramentes, leplombált fémdobozban… a nemzeti emlékhelyen kialakított osszáriumban helyezték el.” A lezárt fémládákban a dekompozíciós tényező továbbra is károkat tehet, de ez már nem érdekel senkit. Az évszázados munka ellenére az első királyi tömegsírt egy második királyi tömegsír váltotta fel.
