A Szilvásy

A régi dolgaimmal matattam a szekrényben, mert az emberre olykor rájön, hogy sok a kacat, és ilyenkor feltúr pincét meg padlást, bedugja karját szekrények mélyére, és ámulatára nemcsak a gyerekkori játékait találja meg, hanem azt a villanyszámlát is, amire tavaly kapott egy jó nagy bírságot.

Így került a kezembe egy régi karikatúrám. Egy vastag mappában tartok rajzokat, skicceket, amik vagy illusztrációk írásokhoz, vagy csak úgy megszülettek, mert úgy tartotta kedvem. Nézem a fejet, ismerős. És még saját magamnak is kellett fél perc, míg végre leesett. Igen, ez Szilvásy György karikatúrája. Szilvásyé, a volt titokminiszteré.

Vajon mi lehet vele? Töprengtem. Évek óta semmi hírt nem hallok felőle, annyira meg nem érdekel, hogy beüssem és rákeressek a neten, elpocsékolva ezzel az életemből jó másfél percet, mely idő alatt fület piszkálhatnék, vagy kivehetném a hűtőből a megbontott tejfölt és kanalazhatnék egy jót. Szilvásy mai sorsa nem győzi le azt a kanalat, esélye sincs.

Mindenki emlékszik – aki egy kicsit is olvasott – Bazinra, Aramis inasára. De ki emlékszik Szilvásyra? Ha megkérdek egy mai kölyköt, ki volt Péntek – ha kijárta a nyolc általánost –, hát rávágja: Robinson. Ahogy tudta ezt az apja és nagyapja is. A Szilvásyt csak az, aki a 2000-es évek elején már felnőtt volt. Bár zömmel ők is alig emlékeznek már, és néha összekeverik a Gergényivel.

Kemény szelektáló az idő. Kemény ellenfél. Legyőzhetetlen. Rostáján csak a nagy dolgok maradnak fenn.

Az utóbbi hetekben Bernát Gáspárral, Nagy Ignáccal, Rákosi Viktorral, Lovikkal meg a két Cholnokyval foglalkoztam – nem beszélve ugyebár a Blue Öyster Cult korai albumairól –, ezért kissé elmaradtam az aktualitás hajszolásával.

Így talán érthető, hogy ma kissé ingerülten csattantam fel, amikor már sokadszorra jöttek nekem ezzel a Magyar Péter nevezetű illetővel.

– Ugyan már – mondtam egy ismerősömnek –, miről beszélsz te? Hisz Magyar Péter, az Európa Kiadó dobosa már jó hat éve nem él…