Az elmúlt négy év szocialista-liberális politikája több társadalmi csoportnak hasznosnak tűnhetett. Elég visszaemlékeznünk a nyugdíjasoktól megvásárolt szavazatokra, majd a Medgyessy-kormány által végrehajtott közalkalmazotti béremelésre. Ezzel az osztogatással egy baj volt csupán: a szociális érzékenység hangoztatása mellett nem fordított figyelmet a magyar társadalom perifériáján élő csoportokra, ezen belül is a cigányságra. A probléma természetesen nem új, hiszen az elmúlt 15 év során folyamatosan jelen volt, az egymást követő kormányok teljes egészében nem tudták megoldani. Voltak előrelépések, kisebb-nagyobb programok, de ezek alapjaiban sem tudtak változtatni a cigányság helyzetén.

A legnagyobb mulasztás azonban az elmúlt kétszer két év számlájára írható, hiszen a „dübörgő gazdaság” ellenére nő, kritikus mértékben nő a szegények száma, széles csoportok számára kilátástalan a boldogulás, a felemelkedés lehetősége. Ebben a helyzetben van a magyarországi cigányság is, annak ellenére, hogy beszélnek ugyan a cigányság felzárkóztatását segítő rövid, közép- és hosszú távú programok létezéséről, érdemi eredményt azonban nem tudhatunk magunk mögött. A jelenlegi kormány pedig még inkább súlyosbította a helyzetet, mint megoldást talált volna rá, hiszen a mindenkori költségvetésében a cigányság élethelyzetének javítására vonatkozóan fedezetet nem biztosított.

Azon túlmenően, hogy átgondolt cigánypolitikára lett volna szükség az elmúlt négy év folyamán, érdemes lett volna a Medgyessy Péter által tett ígéreteket, mely szerint „ami jó volt, meg fogjuk tartani”, valóban megtartani. Ennek a kormányzati ciklusnak első száz napja az ország költségvetésében soha nem tapasztalható hiányt okozott, amelyen a Gyurcsány-kormány száz lépése sem tudott már segíteni. A hangzatos szólamokon túl tényszerű, kézzelfogható eredmények nem adatolhatók, még inkább nőtt az egyébként is meglévő szegénység az országban. A jelenlegi kormány elfelejtett szembenézni azokkal a tényekkel, amelyek a magyarországi szegénység és ezzel együtt a cigányság körében tapasztalhatóak. A kormány nem talál kiutat ebből a helyzetből, s a legkisebb erőfeszítést – netán lépést – sem tapasztalhatjuk a javulás irányába. A cigányság problémáinak megoldása sokrétű feladat, egyaránt kell hangsúlyosan foglalkozni az oktatási és munkaerő-piaci helyzet, a lakhatási körülmények javításával.

A kormány lakáspolitikája megbukott, hiszen a telepfelszámolási program gyakorlatilag leállt, csupán néhány „kegyelt” településen végeztek ilyen irányú munkát, és a beígért milliárdos összeg nevetséges töredékét fordította erre a célra a szocialista-

liberális kormányzat.

Hasonló úton jár a munkaerő-piaci integráció; a munkanélküliek száma folyamatosan növekszik, és azt is ki kell mondatni, hogy a cigányság körében ezek a százalékos adatok megdöbbentőek: az ország számtalan településén 70-80 százalékos munkanélküliség tapasztalható, de előfordul olyan település is, ahol 90-100 százalék (pl. Tiszabő, Tiszabura). Ezek az adatok nem erősítik a szociális érzékenység köntösében magát szívesen ábrázoló Gyurcsány-kormányt, hiába hangzik el a miniszterelnök, a miniszterek és a kormányszóvivők szájából az igazságosság hangzatos eszméje. Attól, hogy sokszor és hangosan mondják, még nem lesz igaz.

A harmadik komoly probléma az oktatás kérdésköre, amelyre alapozva talán egy új generáció nőhetné ki magát, esetleg a társadalmi mobilitás útját is megismerhetné. A gyermekek vannak tehát a középpontban, akik nem véletlenül születnek. A cigányoknál és a szegénységben élőknél sem. Vannak olyan kultúrák – még ha Gyurcsány Ferencnek meglepő is -, ahol a család szent, a gyermek öröm, sok esetben Isten áldása. Mit kezdjünk ezekkel a gyerekekkel – adódik rögtön a kérdés.

Elsősorban biztosítani kell az emberhez méltó feltételeket. Ez egyaránt vonatkozik a szülőkre, akik ezt a felelősséget felvállalva, gyermeknek, gyermekeknek adtak életet, de egyaránt vonatkozik az államra, s az adott kormányra is, amelynek kötelessége emberhez méltó körülményeket teremteni. Tehát a felelősség közös. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt az aprócska tényt, hogy a szocializáció folyamatában kiemelkedő jelentősége van a családnak. A másik fontos tényező ebben a folyamatban az intézményi nevelés. A nevelés, amely kisgyermekkortól elkezdődhetne, ha a liberális oktatáspolitika nem iskolákat szüntetne meg, vonna össze, hanem a lakóhelyen történő tanulást segítené elő, ezzel teremtve meg az esélyt. Nem jó irány az, ha nincsenek egy-egy településen óvodák, iskolák, hiszen a napi ingázás nem teremti meg az egyenlő esélyeket, hanem ront azokon, indokolatlan többletterhelést jelent szülő és gyerek számára egyaránt.

Adódik a kérdés, hogy milyen megoldás kínálkozik a kialakult helyzetre, a jelenlegi kormány politikája képes-e erre megoldást kínálni, és az az érintetteknek – szülőknek és gyerekeknek egyaránt – elfogadható alternatívát ad-e?

A közelmúltban egy szakmai-politikai konferencián Gyurcsány Ferenc miniszterelnök felvázolta a probléma lehetséges megoldását. A mélyszegénységben élők százezreiről beszélt Magyarország „szociálisan érzékeny”, felelős miniszterelnöke, amelybe kimondatlanul is beletartozik a szegénységben élő nem cigányok mellett a cigányság jelentős része is. Az elképzelések azon túl, hogy valamiféle haszontalan népségnek, saját sorsán segíteni nem tudó társaságnak állítják be ezeket az embereket, a szülő-gyerek viszony alapvető megváltoztatásában látják a kivezető utat. A szegénységben élő gyerekek alternatívája tehát az, hogy bentlakásos iskolákban, a szülőktől távol éljék le életük legfontosabb szakaszát, amikor a szülőkkel való kapcsolat, a családi támogatás alapvető fontosságú a további életút szempontjából.

A gondolat abszurditása az érzéketlenség mellett valószínűleg abban gyökerezik, hogy népismereti-szociológiai-antropológiai tudásmorzsák hiányoznak a miniszterelnök tárházából. Alig vagy egyáltalán nem képzelhető el olyan átlagos cigányszülő, aki gyermekét hosszú időre elengedné maga mellől, éljen bármilyen szegénységben. A „generációs lánc megszakítása” – ahogyan Gyurcsány Ferenc fogalmazott – nem megfelelő, és főként nem követendő (!) idea. Egyébként arról nem tesz említést a miniszterelnök, hogy honnan biztosítana erre a családok szétzilálását eredményező program megvalósítására több tízmilliárd forintot. A gyermekek szülőktől való elvételére akadtak történeti példák, de mind sikertelenek voltak, s nem lehet ez a követendő út a XXI. században sem. Ezt kell mérlegelni az ilyen és ehhez hasonló javaslatok közzététele előtt!

Egy másik lehetséges út a tanulás támogatása és ösztönzése megfelelő támogatói háttér kialakításával. Ennek alapjait az Orbán-kormány teremtette meg, hiszen az ösztöndíjprogram kezdetekor, 1998-ban mintegy 800 fő részesült csupán ilyen támogatásban, a ciklus végén, 2002-ben pedig 12 600 fő. Ez a rendszer jelentősen javította az esélyegyenlőséget, a családok és a gyerekek is pozitívan fogadták ezt a támogatási rendszert, a gyerekeket nem kívánta kiszakítani a családból.

A „jó dolgokat megtartjuk” elv alapján ennek a programnak is tovább kellett volna folytatódni, s így-vagy úgy, különböző politikai erőfeszítésekkel folytatódott is 2005 derekáig. Ekkor a Magyarországi Cigányokért Közalapítványtól elvonták az ösztöndíj odaítélésének jogát, és az ICSSZEM keretei között folytatódott az odaítélő eljárás, azzal az alapvető különbséggel, hogy a családoknak kellett kölcsönöznie a támogatási összeget a kormánynak egy fél év erejéig. Ez már önmagában csökkentette az egyenlő esélyeket, hiszen nem minden család tudta megelőlegezni a kormánynak a féléves költségeket. Teljességgel elszomorító és elfogadhatatlan azonban az a tény, hogy 2005 decemberében több olyan elutasítás született, amelynek indoka az volt, hogy a pályázó – a romáknak kiírt pályázatban – nem húzta alá, hogy „cigány vagyok”.

A miniszterelnöki teljesítmény döcögős lépések sorozata. Az, hogy a kétszer két év alatt nem sikerült, de még törekvés sem volt megfelelő cigánypolitika kidolgozására, nem vált dübörgő sikerré, sőt teljes kudarc, amelyen gyorsan és hathatósan kell változtatni. Nem fogadható el az a stílus sem, ahogyan a miniszterelnök időről időre megsért személyeket, csoportokat, azután bagatellizálva az ügyet, megfelelő médiatámogatással bocsánatot kér.

Minden rászoruló, így a cigányság számára is lényegi, mélyreható lépésekre van szükség, de úgy, hogy közben biztosítsuk az egyenlő bánásmód elvét! A magyarországi szegények, a magyarországi cigányság nem a rossz megtestesítője, hanem egyenlő jogokkal és kötelességekkel bíró állampolgár!

A közös gondolkodás reményében, ezúton is ajánlanám a Magyar Köztársaság Alkotmányának néhány paragrafusát mint vezérelvet a kormány figyelmébe.

A Magyar Köztársaság Alkotmánya (1949. évi XX. törvény)

I. fejezet 15.§ A Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét.

17.§ A Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik.

XII. fejezet 67.§ (2) A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák.

70/A § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.

A szerző politológus, a Lungo Drom elnöke, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség országgyűlési képviselője