Hirdetés

A mai ellenzéki bikficeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi a szólásszabadság hiánya. Megéltem a Horthy-korszakot, a német megszállás nyilas időit, a néhány éves éledező, meglehetősen szabad szellemű polgári demokráciát, az azt letaglózó totális diktatúra Rákosi-korszakát,

a rövid szólásszabad forradalmi időket 1956-ban, majd az ismét totális terrort és a különböző periódusokra osztódó Kádár-korszakot. Arról nem is beszélve, hogy még egy-egy időszakon belül sem volt homogén a szólásszabadság. Más volt csepeli tanítói időmben, más a Sztálin halála utáni aspiránskorszakomban, más 1956 után a Szépirodalmi Kiadóban, majd a televízióban, és merőben más volt 1970 után a Magvetőben. De még személyre szabottan is változtak a mértékek. A homogenizálás elkötelezett ellensége vagyok tapasztalataim okán. Sokan azt reméltük, hogy 1990 után a kibontakozó polgári demokráciában visszazökken normális medrébe a közgondolkodás és főleg a média jótékony véleményformáló tevékenysége. Ezt azonban a média nem tehette, mert politikai pártok függvénye lett 1990 után, és az ma is. Szögezzük le, hogy a politika, átvéve a kommunista sajtófórumokat, a balliberális oldal túlsúlyát teremtette meg. A Magyar Nemzet köz­pré­dává vált, és egy forintért megvehette volna Antall József, de elmulasztotta. Az Új Magyarország gyakorlatlan újságírók fóruma volt. Általános, balról jövő megfélemlítés légkörében. A humorrovat szerkesztőjeként a zseniális Sándor Gyurival kilépve a Blaha Lujza téri sajtóházból, a fura arcú liberális ügyvéd agitátor és az Esti Hírlap csinos kulturális publicistanője megfenyegette Gyurit, ha „hozzánk” ír, vigyázzon, mert annak rossz vége lesz! 1993-tól a televízióban voltam a szórakoztató műsorok főszerkesztője, mint az MDF (nem tagja, csak) külső kádere. Eközben ment tönkre Bencsik András lapja. Engem pedig még életveszélyesen is megfenyegettek, csak azért, mert „pártfüggetlen” és nem baloldali műsorokat iparkodtam készíttetni. Az 1994-es kormányváltáskor minden nem kommunistát vagy nem liberálist kirúgtak azonnal az általunk korábban bántatlanul funkciójukban hagyottak. Tíz-valahányunkat fenyegető feketelistára tettek, kiirtandó bennünket Rákosi-idők módra. Az akkor még egyetlen televíziót totális hatalmába vette ismét a kommunista-liberális koalíció, Horváth Ádám és Görgey Gábor vezérletével. És 1994 után diktatórikus állapotokat teremtettek. Tönkrement az Új Magyarország, majd az utódlapja is. És sajátságos módon senki sem jajongott a szólás- és a sajtószabadság elvesztése miatt. Vagyis MI nem jajgattunk, MI nem szaladgáltunk Nyugatra panaszt tenni, amint azt teszik manapság a balliberálisok.

Azért nem panaszkodtunk teletrombitálva a világot, mert tudtuk, ez a kapitalizmus. Ezt akartuk, megkaptuk. Kuss. 1990 után a politikai táborok nagytőkései megszülettek, megerősödtek, sokféle médiumot pénzeltek, és ebben a nemzeti oldal egy lépéssel elmaradt a szocialista-liberális tőke akcióképességétől.

Vagyis a szólás- és a sajtószabadság a baloldali nagytőke kezébe került, a mindenkori kormányoknak, így a Fidesz–KDNP-koalíciónak is legföljebb mérsékelt szerep jutott alakításában.

A Fidesz lassan évtizede tartó kormányzása alatt elképesztő fordulat történt. A baloldali nagytőke hagyta tönkremenni a baloldali média-túluralmat. És a kapitalizmus törvényei szerint a jobboldal került erőfölénybe. Mert a baloldali tőke elengedte a baloldali média kezét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az erőviszonyok ma kiegyenlítettek. Az történt, hogy most a nemzeti és konzervatív szellemű média került gazdasági erőfölénybe. De az igencsak erős és jól szerkesztett baloldali médiumok változatlanul gátlástalanul és tajtékozva szidhatják, gyalázhatják Orbánt, még kenyéradójukat, a magyarságot is!!! Vagyis kifejezetten nemzetellenesek lehetnek szabadon, mintha Beneš vagy Masaryk szócsövei lennének. És mégis ők háporognak, panaszkodnak külföldön. De gátlástalan őrjöngéseik utcán, Országházban és médiában önmaguk cáfolatai. És a szólásszabadság bizonyítékai.

(Folytatjuk.)