Miközben Európa számos országában, köztük hazánkban is, néhány hónapja a tömegdemokrácia szabályai szerint kampányolgatunk, nyerünk, illetve vesztünk, addig az utolsó illúzióinkat is elveszítjük a jövőben, a politikában, az eszmékben. A tömeg a jelek szerint nem képes megkülönböztetni a rátermettet az akarnoktól, a szövetségest az árulótól, a barátot az ellenségtől és így tovább.

Csendben megfeledkeztünk egy évfordulóról. Pedig minden valóvilágos produkciót felülmúló médiaműsorban volt részük, azoknak, akik látták. 1981. február 23-án, 18 óra 20 perckor Tejero alezredes vezetésével a Guardia Civil egyik szakasza behatolt a spanyol parlament, a cortes üléstermébe. Céljuk a Franco tábornok halálát követő politikai folyamatok megállítása, a valódi királyi hatalom helyreállítása volt. Teljesen elfogadhatatlannak tűnt ugyanis számukra, hogy a parlamentben túlnyomórészt azok (liberálisok, kommunisták, szocialisták, anarchisták) törvénykeznek, akik felelősek voltak Spanyolország 1936-39 közötti tragédiájáért. A Franco idején rendbe tett, felvirágoztatott, független országot féltették.

Tejero a terembe történő behatolás után egy lövést adott le a levegőbe, mire minden demokratikus honatya a pad alá bújt, aminek a televízió jóvoltából sokmilliónyian voltunk szemtanúi. A honatyák e tettükkel amúgy fényesen cáfolták Bibót. Jelesül azt, hogy „demokrata az, aki nem fél”. A képviselő urak bizony kivétel nélkül, vigyázva a teljes egyenlőségre, demokratikusan féltek. Semmilyen hívásra nem mertek előbújni és elveikért kiállni. Egyikük se akart a demokrácia példamutató hőse, esetleg mártírja lenni. Inkább vállalták a megbújó, kiváró szerepet. Gondolták, majd csak jön a segítség.

Az alezredes akciója egy országos szervezkedés része volt. Valenciában a Milans de Bosch tábornok vezette erők vették át a hatalmat, amit éjjel egy óráig meg is tartottak. Ekkor mondott ugyanis beszédet a televízióban János Károly király, aki elhatárolódott az érdekében fellépő katonák ellen. A szervezkedés így a főszereplő érdektelensége és más irányú elkötelezettsége miatt értelmetlenné vált. Másnap délután öt órakor Tejero alezredest őrizetbe vették.

Tejeroék tévedtek, amikor a rend védelmében a lázadást előkészítették. Tévedtek, hiszen azt hitték, hogy akiért ezt teszik, az az élükre áll, és él a kínálkozó lehetőséggel, nem hagyja cserben őket. Azt hitték, hogy a király több akar lenni, mint protokollfigura, vagy a Real Madrid első számú szurkolója. Tettükkel Európában utolsókként akartak esélyt adni a királyi hatalom megerősítésének, helyreállításának. A király azonban ettől mereven elhatárolódott. A katonák hűek voltak esküjükhöz, királyukhoz, de az cserbenhagyta híveit. Ő nem maradt hű méltóságához. Inkább bábú akart maradni azok kezében, akik céljaik érdekében használják fel őt.

Tejeróék ellenállás nélkül megadták magukat, hiszen a rangjára méltatlan király ellenére is hűek voltak a királyság eszméjéhez. Utoljára még ebben az esetben is engedelmeskedtek a királynak. Hiszen harcolni már nem volt kiért. Az árulta el őket, akiben a legjobban bíztak, akinek az érdekében esküjükhöz híven cselekedtek. Ők pedig nem voltak önmagukat előtérbe toló, hatalomra törő puccsisták, ezért tették le a fegyvert.

Sajátos volt a „világsajtó” reakciója. Azt írták, ha nem lett volna a király, akkor elbukott volna a demokrácia. Ez igaz. De helyesebb lett volna úgy fogalmazni, hogy a demokrácia azért nem bukott el, mert egy királyimitátor megvédte. János Károly ugyanis hamisan játszott. Életében először és utoljára viselkedett úgy, mint egy király, amit rögtön saját legitimitásának, hatalmi helyzetének tönkretételére használt fel. A királyság és a demokrácia ugyanis nem egyeztethető össze, legfeljebb csak az operettekben vagy Hollywoodban. Ahol a kettő együtt van (Anglia, Hollandia, Svédország stb.) ott az egyik csak ócska jelmez. Tragikomikus belegondolni, hogy e ma is „isten kegyelméből való” és ennek szellemében megkoronázott királyok fölött nemcsak saját parlamentjük áll, de a brüsszeli adminisztráció bármely kis csinovnyikja is utasítgathatja, előszobáztathatja őket. Vagyis e demokratikus királyságok kivétel nélkül nem többek giccses érzelgősködésnél, a tradicionalitás, a „szép rend” (Hamvas Béla) megcsúfolásánál.

Tejeroék fellépésével kapcsolatban figyelemre méltó, hogy a média ebben az esetben is megmutatta igazi hatalmát, ami gyakran több, mint a puszta fegyveres erő, a férfias bátorság. Nem véletlenül ragaszkodnak hozzá birtoklói. A király pedig a „győzelem után”, továbbra se élve valódi királyi jogaival, a „demokratikus gondolkodású” politikusok kezébe adta át a hatalmat, népe sorsának irányítását. Noha már kollégája, Ferenc József császár és király is megmondta jó száz éve, hogy a királyok legfőbb kötelessége az lenne, hogy népüket megóvják az önkényeskedő politikusokkal szemben. A spanyol király azonban erre nem volt hajlandó alattvalói érdekében, mivel akkor nyilván még kevesebb ideje maradt volna kedvenc időtöltéseire, a vitorlázásra, a golfozásra, a koktélozgatásra.

A Tejero-puccs idején öntudatosan lapuló demokratikus honatyák pedig a vész elmúltával előbújtak a padok alól, letörölték ruhájukról a port, amivel nyilván a becsületük is helyreállt, lelkiismeretük pedig megnyugodott. Majd e megnövekedett önbizalommal, férfias bátorsággal építették tovább a demokráciát és mint sértett hősök ítélkeztek – természetesen abszolút jogszerűen és elfogulatlanul – Tejero tábornok és társai fölött.