Először essünk túl a nyilvánvaló kimondásán, nehogy valaki félremagyarázza az alábbiakat: valamit megérteni nem ugyanaz, mint elfogadni. A modernkori terrorizmus minden ízében elfogadhatatlan, szörnyű gaztett, amelyet minden lehetséges módon meg kell torolni.

Csakhogy attól nem szűnik meg, sőt úgy tűnik, hogy inkább erősödik általa. A nyugati világ egyre védtelenebbnek mutatkozik a terrorizmussal szemben, jövedelme egyre nagyobb hányadát költi saját biztonságára, polgárait egyre jobban korlátozza, ellenőrzi, és mégis egyre kiszolgáltatottabb. Nézzünk szembe a tényekkel: aki alaposan fölkészül, gyakorlatilag ott követ el merényletet, ahol akar. Néhány embert, néhány épületet nagy biztonsággal védenek, de mindenkit, minden házat, hidat, utat védeni fizikai képtelenség.

A helyzetet ráadásul egy ördögi paradoxon súlyosbítja: minél nagyobb erőket mozgósít a nyugati világ a terrorizmus elleni harcra, „minél nagyobb a fölhajtás”, annál inkább úgy érzik a terroristák, hogy elérték a céljukat. Évente tízezrek esnek szándékos gyilkosság áldozatául – féltékenységből, bosszúból, nyereségvágyból, rablás vagy holmi kocsmai verekedés során -, de egészen kivételes eseteket leszámítva ezek az esetek soha nem érik el a nemzetközi hírkereskedelem ingerküszöbét. A terrorista azonban biztosra mehet: egy órán belül a nyugati világ minden híradója beszámol az esetről. Pedig az a nap volna a modern terrorizmus utolsó napja, amikor megszűnnének a terrorista akciókról szóló beszámolók.

Íme egy probléma, amelyre a nyugati világnak nincs jó válasza. De korántsem csak az egyetlen. Sokkal nagyobb baj, hogy az iszlám és a terrorizmus közötti összefüggést sem képes megérteni. Tény, hogy az utóbbi időben valaminő összefüggés mutatkozik, de ebből azt a következtetést levonni, hogy a terrorizmus az iszlámból fakad, végzetes tévedés.

Aki hajlandó egy-két évnél távolabbi múltba is visszatekinteni, annak ez elég nyilvánvaló. Nem olyan régen még Európa is bővelkedett a terroristákban. Mi több, az egyik legrégebbi terrorista jellegű konfliktus két keresztény egyház, a katolikus és a protestáns színeiben zajlik. Észak-Árországról, brit nevén Ulsterről van szó, ahol nyolcvan éve gyilkolják a civileket (is). Ha a konfliktusnak a mélyére nézünk, nagyon fontos dolgokat tudhatunk meg.

Mi az ulsteri konfliktus lényege? Az egymással feloldhatatlanul szemben álló két igazság. Az a tény, hogy a probléma békés eszközökkel egyszerűen megoldhatatlannak mutatkozik. Egyfelől ott a katolikus írek igazsága: a protestáns angolok egykor tűzzel-vassal gyarmatosították Írországot, gátlástalanul kizsákmányolták, etnikai összetételét erőszakkal megváltoztatni törekedtek, és ez az északi megyékben eredményre is vezetett – az nem lehet, hogy ez a bűn jutalmat nyerjen egy országrész megszerzésével, Árországot adják vissza az íreknek. De ezzel szemben áll egy másik igazság: Ulster lakóinak többsége nem akar elszakadni Nagy-Britanniától, rendezhetnek száz népszavazást, akkor is az unióra szavaznak. Márpedig a fiakat nem lehet büntetni az apák bűneiért, a többségnek joga van dönteni. Ha a többségi elvvel szemben a történelmi jogokra lehet hivatkozni, vége Európának. Ha minden népnek joga van visszakövetelni, ami egykor az övé volt, nem marad egy négyzetméter sem, amiért ne indulna küzdelem.

Van tehát egy probléma, amelyet szinte mindenki a bőrén érez, de amelyre egyszerűen nincs jó megoldás. Nos, a százezreknek ez a belső feszültsége, százezrek problémájának megoldhatatlansága a terrorizmus táptalaja. Az emberek mindenkor nagyon sokfélék, a szent életű jámboroktól az agresszív pszichopatákig, a békességszerzőktől a radikális megoldások híveiig mindig teljes a skála. A társadalom lelki állapota dönti el, hogy ebből a sokaságból kiknek nyílik tér. Amikor megoldhatatlannak látszó problémák, feloldhatatlannak mutatkozó konfliktusok fűtik a társadalmi feszültséget, akkor ott előbb-utóbb megjelennek a terroristák. Ulsterben, úgy tűnik, végül is sikerül sajátos megoldást találni: a küzdelem tétjét csökkentik, lassan elérik, hogy az emberek számára ne legyen igazi jelentősége, hogyan dől el. A problémát nem megoldják, hanem megkerülik. Mindenki enged, a határok amúgy is egyre átjárhatóbbak lesznek, és az északír társadalomból lassan kioldódik a feszültség. Attól még ugyanannyi agresszív ember marad a közösségben, de a hátországuk lassan elolvad. Baszkföldön nem oldódik a feszültség, még százezrekben ég a megoldhatatlan probléma, a Franciaország és Spanyolország kárára megvalósulandó baszk önállóság reménytelensége. Ezrek pusztultak bele ebbe a feszültségbe, és félő, hogy még százak fognak belepusztulni. Nem a baszk terroristák frusztrálják a társadalmat, a frusztrált társadalom termi meg a terroristákat.

Mintha a terrorizmus elleni küzdelem vezérei elfeledkeznének arról, hogy az nem is olyan régen még Németország és Olaszország szörnyű gondja volt. Ennek is megvolt a hatalmas hátországa. Több millió ember gondolta úgy, hogy rossz az a rendszer, amiben él (emlékezzünk a nagy nyugati kommunista pártokra), de kénytelen volt tudomásul venni, hogy nincs ereje ennek a rendszernek a megváltoztatására. Európában nagyon sok ember feloldhatatlan konfliktussal küszködött, tenni vágyott egy szerinte jobb világért, de szembesülnie kellett azzal, hogy tehetetlen. Millióknak ezen a feszültségén tenyészett ki az a néhány terrorista sejt, amely aztán alapjaiban rázta meg Nyugat-Európát. És aztán ahogy Nyugat-Európa összebarátkozott saját demokratikus piacgazdaságával, ahogy a baloldali emberek szembesültek a szovjet ideál hazug voltával, ahogy kioldódott belőlük a tehetetlenség érzése miatti feszültség, úgy olvadt el a Vörös Brigádok társadalmi hátországa, és úgy tűntek el nyomtalanul maguk a terroristák. Mert eltűnt alóluk a piramis, amin álltak.

Hiszen a terrorizmus – mint annyi más társadalmi struktúra – piramis módján építkezik. Legfölül maguk a terroristák, pár tucat ember, önmaguk is egy hierarchikus rend részei, de mindenképpen kevesen. Ennyi embert kétségkívül le lehet nyomozni, listákra lehet írni, nagy részüket idővel el is lehet kapni – csakhogy mindig újabbak lépnek a helyükre. Az építkezés ugyanis nem fentről lefelé történik, hanem lentről föl, nem a terroristavezér növeszt piramist maga alá, hanem a piramis emel maga fölé egy szerepet, amely előbb vagy utóbb bizonyosan megtalálja a maga szereplőjét.

Felülről a második egy sokkal népesebb csoport, a pénzért vagy meggyőződésből segítők, a bújtatók, az élelmet vivők, a kisebb-nagyobb szívességeket megtevők, az üzenet-továbbítók, autójukat, hátizsákjukat, lakásukat kölcsönadók. A terrorista-elhárító szervezetek közülük sokat nyilvántartanak, ezen a szinten szinte bizonyosan vannak beépített ügynökök is, akik azonban kevés társukat buktatják le. Jelenleg a legnagyobb problémának az látszik, hogy erről a szintről kevés az információ, különösen az arab országokból, de mint legújabban kiderült, Európából is. Nagy apparátusok nagy pénzeket költve dolgoznak ennek a szintnek a feltárásán, és a sikereket is innen remélik.

Csakhogy a következő szinten már tízezrek következnek, a módszerekkel nem, de a célokkal feltétlenül egyetértők, akiknek bízni lehet a hallgatásában, ha tudomásukra jut valami, akik meghallgatják az agitációt és elgondolkodnak róla, akik titkon maguk is ugyanazzal a problémával kínlódnak, akik maguk sem tudják, mit volna helyes tenni, de akik között újra és újra akadnak olyanok, akik a segítők táborába lépnek, vagy éppen hirtelen elhatározással a legfelső fokra hágnak, és magukra csatolják a bombát rejtő hátizsákot.

És még mindig nem teljes a piramis, az előző szint alatt ott vannak a belső feszültséggel bajlódó százezrek, akik semmilyen módon nem hajlandók részt vállalni a terrorista akciókban, de akik tiszta szívükből nem tudják elítélni azok végrehajtóit, akik látják az egymásnak feszülő igazságokat, gyötri őket a tehetetlenség érzése, és akik rongy embernek tartanák magukat, ha a hatóságoknak jelentenék a környezetükben történt gyanús eseményeket. Olykor megesik, hogy szinte egy egész társadalom ebbe a szintbe kerül, ahonnan a dolog természete szerint mindig van átjárás felfelé.

Az arab, illetve a muszlim világ jelentős része megoldhatatlannak mutatkozó problémákkal, feloldhatatlan ellentétekkel küszködik. Egyfelől ott van a modernitás, a demokrácia, a piacgazdaság igazsága – az arabok sem bolondok, látják, hogy mindez jó. De másfelől ott van a tradíció, az abból fakadó identitás, önazonosság igazsága is. Nem jó, nem is lehet azzal együtt élni, hogy saját hagyományaid, mindaz, amiből önazonosságod fakad, rossz, elvetendő, és mindent, ami jó, másoktól kell készen elfogadnod. Évezredek hagyományait akkor is nagyon nehéz elhagyni, ha azok éppen rossz hagyományok. Mert a hagyomány, a tradíció maga az ember. Tradíciók nélkül olyan, mint akit arra kényszerítenek, hogy idegenek előtt levetkőzzék: megalázott és kiszolgáltatott.

És mindennek tetejébe ott van Izrael. A nyugati világ bő fél évszázada úgy döntött, hogy kárpótlást nyújt a zsidóságnak mindazokért a bűnökért, amelyet ellene elkövetett. Csakhogy a számlát olyanokkal fizettették meg, akiknek semmi közük a holokauszthoz: Palesztina arabjaival. Egy nép egyszer csak a nyakába kapott egy másikat, amely beköltözött a városaiba, művelésbe vonta a földjeit, elfoglalta a vezető posztokat, és végül még el is zavarta ősei földjéről. És nincs erő, amely ezen változtatni tudna. Az arabok azt látják, hogy Izraelt a nyugati világ más mércével méri, mint másokat: ha egy állam megsérti az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatait, és katonai erővel megszállja más államok földjét, minimum gazdasági, de inkább katonai szankciókra számíthat. Izrael nem. A nyugati világ teljes súlyával mögötte áll, és ezen semmit sem változtat, hogy néha születik egy-egy elmarasztaló határozat, amit semmiféle szankció nem követ. És az arabok millióit majd szétrobbantja a tehetetlenség belső feszültsége. Ezek a milliók alkotják a terrorizmus piramisának alapját. Amely alapra már-már végzetszerűen épülnek rá a következő szintek. Támadnak olyanok, akik azt mondják: nem igaz, hogy tehetetlenül kell tűrni a pofonokat. Tudom a módját, hogy kell odacsapni. És már be is indul a pokoli mechanizmus.

És ha ez még mind nem elég, hát indít a nyugati világ egy igazi háborút is. És így tesz egy egész országot a terrorizmus piramisának alapjává. Irak lakóinak óriási többsége előtt világos: hogy Huszeintől megszabadultak, az jó. Hogy van esély egy korszerű demokrácia felépítésére, az is jó. De ott egy másik igazság is: hogy egy megszállt, legyőzött ország lakosai. Hogy egy idegen hatalom diktál, hogy nem urak a saját országukban. Magukon tapasztalják a kemény igazságot: minden megszállás megaláztatás. A gyakorlatilag korlátlan megszálló hatalom nem tud nem gőgös lenni, nem tud nem visszaélni a hatalmával. Ami az Abu Ghraib börtönben történt, az nem néhány ember túlkapása, az maga a szörnyű hatalom, amelyre egy pillanatra véletlenül rávetült a nyilvánosság reflektorfénye. Nincs az az erő, az a vaskezű tábornok, aki elejét vehetné ezernyi, olykor egyszerűen tudatlanságból fakadó, olykor a tradíciókat komolyan nem vevő megaláztatásnak. Aztán a részeg katonák, a beijedtek, akik kérdezés nélkül lőnek, aztán a lappangó pszichopaták. Nincs humánus megszállás, csak rossz és kevésbé rossz van.

És vajon egyáltalán fennmarad-e Irak? Hiszen ennek az országnak a határait nem is olyan régen, 1920 körül a nyugati világ politikusai húzták meg nyugati fővárosok szalonjaiban, nem sokat törődve vallásokkal, népekkel, tradíciókkal, történelemmel. A diktatúra egyben tartotta az országot, de vajon a demokrácia nem fogja-e szétrobbantani?

Irak népe megoldhatatlannak mutatkozó problémával áll szemben. Megszabadították a diktátorától: ez jó. De elvették az önbecsülését is: és ez nagyon rossz. Az amerikaiaktól megszabadulni nem tud – ha most elmennének, talán még rosszabb jönne. De ha itt maradnak, béketűréssel azt sem lehet elviselni. Ahogy most van, az nem jó, de nincs erő, amely változtatni tudna rajta.

Ma Irak egész népe a terrorizmus piramisának alapja. Nem saját hibájából, a történelmi helyzet tette azzá. De így érthető, miért az a rengeteg robbantás Irakban. Széles az alap, viszonylag nagy a csúcs is. Fiatal férfiak és nők ezrei áramlanak fölfelé a piramis szintjein, hajtja őket az egész társadalmat fűtő feszültség. Százak sodródnak fel a csúcsra, és vállalkoznak akár az életük feláldozására azért, mert elegük van a tehetetlenségből, mert úgy hiszik, hogy ez az egyetlen mód a cselekvésre.

Az iszlám világ most tele van ilyen piramisokkal. Most már tudjuk, hogy a muszlim közösségek Európában is sérülékenyek, hogy a kávéházakban, konditermekben, mecsetekben ott vannak azok a fiatalemberek, akik az otthonról hozott tradíciók és a modern Európa között sehogy sem találják önazonosságukat, akik megoldhatatlannak látszó problémákkal, a tehetetlenség érzésével küszködnek, és akiknek fülük van azok szavára, akik a cselekvés lehetőségét kínálják nekik.

A nyugati világ tragikusan téved, ha azt hiszi, hogy a terrorizmus ellen biztonsági kamerákkal, fémdetektorokkal, rajtaütésekkel, titkosszolgálati eszközökkel kell felvenni a harcot. Ez csupán a tüneti kezelés – természetesen ezt sem lehet abbahagyni, de hosszú távú megoldást nem hoz. Annak egyetlen módja, ha a Nyugat megpróbálja megérteni a muszlim világ problémáit, és saját túlfűtött küldetéstudatát feladva megtanul együtt élni a tradicionalizmussal. Szó ami szó, a Római Birodalom felvirágzása óta, kétezer éve erre még nem nagyon volt példa. De éppen ideje elkezdeni. Túl sok áldozata van minden elvesztegetett napnak.