A világrendszerváltás prófétája
A jelenleg folyamatban lévő világrendszerváltás célja egy olyan multipoláris világrend kialakulása, amelyben az egyes civilizációk nagyobb térségekbe integrálódnak. A nagyobb terekbe rendező többpólusú világrend középtávú kialakulásával legelőször Ferdinand Fried (1898–1967) számolt, elsősorban gazdasági-kereskedelmi szempontokat figyelembe véve. A ma már kevésbé ismert közgazdász Werner Sombart tanítványa volt és a Die Tat folyóirat köréhez tartozott. A weimari Németország rendszerellenzékéhez tartozó kis példányszámú, de befolyásos folyóirat szerkesztőségében ő volt az a közgazdaságért felelős gondolkodó, aki megszólaltatta az ifjúkonzervatív és nemzetiforradalmi körök ezzel kapcsolatos véleményét. Munkássága nagy hatást gyakorolt a német fogsága idején a „hosszú időtartam” tézisén dolgozó Fernand Braudelre és kritikai olvasatán keresztül a harmadikutas svájci emigráns Wilhelm Röpkére is.
A kapitalizmus vége és ami utána következik
Eredeti nevén Ferdinand Zimmermann 1931-ben robbant be a köztudatba A kapitalizmus vége című könyvével, amely Európa-szerte híressé tette, lefordították dánra, franciára, olaszra, egy vonaton felejtett példánya pedig saját bevallása szerint Németh Lászlót inspirálta a „minőségszocializmus” megfogalmazására.
A kor bestseller kötetében Fried azt állította, hogy a világháború és a gazdasági világválság hatására a Föld politikai és gazdasági arculata megváltozott: az ipari forradalom kimerült, további jelentős technikai felfedezések nem várhatóak, a kapitalizmus extenzív növekedésének forrásai elfogytak, a szabadkereskedelem lehetőségei jelentősen beszűkültek, helyette állami irányítás, nemzeti piacok, önellátás, protekcionizmus és vámtarifák érvényesülnek. A szabadpiaci kapitalizmus alkonya után pedig egy új világ hajnalhasadása következik, melyben a geopolitikai összefüggések is megváltoznak: Oroszország kisugárzik Kína, Törökország és a gyarmati népek irányába, azaz oda, ahol „a Föld déli fele nyitott”, vele szemben pedig „az atlanti térség északi sarka” szerveződik meg. Utóbbihoz számította az Egyesült Államokat, Kanadát, Nagy-Britanniát, Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát, Skandinávia délkeleti és a Mediterráneum északnyugati részét, valamint Svájcot, ahol a világkereskedelem és a globális pénzügyi központjai találhatók.
Az erőviszonyok módosulásával kapcsolatban úgy vélte, hogy az „aláhanyatló nyugati kapitalista szellemmel” szemben „egy még formátlan gondolat” fogalmazódik meg, amelynek része az adósságszolgálat felmondása, a szociális igazságosság, a nemzeti keretek megerősítése és az állam tekintélyének helyreállítása. Könyve végén azt prognosztizálta, hogy a nyugati kontroll alól kikerül Latin-Amerika és Dél-Afrika, az USA és Kanada közös gazdasági térségben egyesül, Nyugat-Európa elválik Közép-Európától, az afrikai és ázsiai gyarmatrendszer pedig felbomlik. Írta mindezt, ismételjük, hat esztendő híján száz évvel ezelőtt!
Nagy sikert arató könyve után egy évvel elméletét továbbgondolta, mert azt látta, hogy a nyitott világgazdasághoz és a korlátlan szabadkereskedelemhez nincsen többé visszaút, mivel az egyes nemzetgazdaságok egyre inkább bezárkóznak, védik magukat és önellátásra törekednek. 1932-ben megjelent Autarkia című könyvében azt írta, hogy „az autarkia úgy viszonyul a szabadkereskedelemhez, mint a tervgazdaság a piacgazdasághoz […] ha a tervgazdaság a termelés megszervezése, akkor az önellátás a kereskedelemé”. Autarkia alatt voltaképpen tágabban vett önrendelkezést értett: gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi tekintetben, valamint nyersanyagok és fogyasztás szempontjából egyaránt.
Úgy látta, hogy a nemzetállami önellátás a politika után gazdasági függetlenséget kíván meg, amely kizárja a külföldi befolyást, a kívülről jövő spekulációt és a másoknak való gazdasági kitettséget. A Fried-féle autarkia tehát jóval több, mint a védővámok politikája, vele kapcsolatban a szuverenitás fokozásáról volt szó. A világgazdasági válság korszakának protekcionista lépései – mindenekelőtt a belső piac védelme, a külső importtól való függetlenedés és a hazai erőforrások fokozott használata – nagyon is összefüggtek egy hosszabb távú tendencia érvényesülésével, mint írta, „mindenütt megfigyelhető az elmozdulás a nyitott és szabad világkereskedelemtől az önmagukban vett terek megszervezésének irányába”. A nemzeti piacvédelem, a protekcionizmus és a vámháború miatt azt állította, hogy „ami jelenleg éppen fejlődésben van, az nem más, mint egy lassú lebomlási és felépülési folyamat: a világgazdaság különböző gazdasági terekre esik szét”.
Mindez rendkívül aktuális, hiszen a 2020-as évek első évtizedében először a koronavírus-járvány zilálta szét a globális ellátási láncokat, majd jött az az orosz–ukrán háború és a szankciós politika, végül a Trump-féle vámháború, illetve a Sanghaji Együttműködési Szervezet és a BRICS-országcsoport kibővülése.
Világfordulat
Fried az 1930-as években végleg arra jutott, hogy a korábbi szabadkereskedelmet és az angolszász világhegemóniát több nagytér kialakulása és együttműködése fogja felváltani.
A témában írott harmadik könyvében, amely A világgazdaság fordulata címet viselte és előszava 1939 októberében íródott, már a liberális-kapitalista világkereskedelmi rendszernek a gazdasági nacionalizmuson alapuló, de több népet integráló önellátó nagyterekre való szétesését prognosztizálta.
Amint fogalmazott, ezek „a nagyterekbe tömörülő népek feletti közösségek” saját társadalomszervezési elveket követnek, így egymáséitól különböző egyéni utakat választanak az államvezetés, a gazdaságirányítás és a politikai képviselet tekintetében, de ami közös bennük, hogy mind közösségelvűek, államcentrikusak és nemzetközpontúak. Fried szerint először a blokkokon belül alakul ki a hozzá tartozó népek közötti együttműködés, majd a nagyterek kezdenek kooperálni, a végén „a világ új ökonómiája a gazdasági blokkok közötti együttműködésből fog előállni”.
Ismerős felállás
A közel félezer oldalas könyv végén arra jutott, hogy „nem létezik egységes világcivilizáció, de olyan világközösség lehetséges, amely az egymástól különböző, egyedi nagy kultúrák együttélésén alapul”. Saját korának világtérképére tekintve azt írta, hogy az I. világháború és a világválság csak felgyorsított azt a folyamatot, amely a XIX. század végi gyarmatosítással elkezdődött, amikor a nagyobb nemzetek önálló nagytereket alakítottak ki. Ezen gazdasági-politikai nagyterek között számba vette a Brit Világbirodalmat, Franciaországot és tengerentúli területeit, az 1938-as müncheni döntés és Anschluss utáni Németországot, az Olasz Impériumot (ekkoriban ehhez tartozott az anyaországon túl Albánia, Etiópia, Líbia és Szomáliföld), egy európai semleges övezetet (Ibériai-félsziget, Németalföld, Skandinávia), az Egyiptomtól Iránig tartó, európai befolyás alatt álló iszlám világot (kivéve a valóban független országokat: Afganisztánt és Törökországot), az afrikai gyarmatrendszereket, Észak-Amerika önálló térségét, az önálló blokká válni akaró Dél-Amerikát, a megújuló Kelet-Ázsiát (Japán, Kína), az indiai kultúra által befolyásolt, részben-egészben nyugati kolóniákból álló nagyrégiót Perzsia keleti határától Jáva szigetéig, végezetül az „orosz talányt”.
E tucatnyi nagytér helyett újabb két évvel később már csak négyet különített el egymástól, mégpedig az amerikai kontinensen, Európában–Afrikában, Észak-Eurázsiában és Indiától Délkelet-Ázsián és Óceánián át Ausztráliáig tartóan. Milyen ismerős ez a felállás most, amikor Trump egy Grönlandtól Panamáig tartó amerikai befolyási övezetre utal, a sanghaji országok összefüggő területe Kelet-Európától a Távol-Keletig és Szibériától az Indiai-óceán partjáig ér, Dél-Amerika és Afrika egyes országai pedig BRICS-tagok.
