A vírus után…
Az egészségügybe – bár helyesebben betegügynek mondhatnánk – mindenki könnyen rúg bele.
Hiszen minden hazánkfiának vagy szűk családi, ismerősi körének már megvoltak (ha még nem, majd meglesznek) a rossz emlékei az orvossal vagy más gyógyító személyzettel való találkozások során. Ugyanakkor mindenkivel történtek jó események is, amik viszont nem annyira érdekesek, nem használhatók föl hangulatkeltésre.
Az egészségügy jobbítására mindenkinek vannak ötletei, legalább úgy ért hozzá mindenki, mint a focihoz. Évtizedek óta hallunk hangzatos politikai és szakértői kirohanásokat erről, de érdemleges és mindenki által respektált jóra fordulás alig akadnak. A kormányzat pedig eközben önti a pénzt a feneketlen kútba.
Értelemszerűen az egészségügy főszereplői az orvosok, egészségügyi dolgozók és maguk a betegek. Vajon ezek a főszereplők makulátlanul viselkednek? Nem lehet, hogy nem(csak) a rendszer rossz, hanem szereplői is hozzájárulnak a magyarországi helyzethez? Ez alkalommal nem értekeznék az orvosok oldaláról, holott ott is számtalan említésre méltó negatívum van. De nézzük a betegek oldalát! Csak egy pár példa.
Tudja azt a nyájas olvasó, hogy Svédországban a várandós asszony elmegy a gondozásra, megtörténnek a vizsgálatok, a tanácsadások, majd az ismételt ellenőrzések, és amikor eljön a szülés ideje, az intézményben az az orvos lesz segítségére (ha ez egyáltalán szükséges, és nem elegendő a szülésznő), aki éppen ügyeletes? Semmi fogadott orvos, pénzek többszöri kifizetése. Abban a más társadalmi közegben remekül megvannak így a kismamák, míg nálunk ugyebár mindenki kénytelen részt venni a szülés körüli pávatáncban.
Nálunk eddig ha valakinek olyan panasza vagy netes információja volt, esetleg a szomszéd vagy más laikus szerint számára CT vagy MR „lenne jó”, elkezdte intézni. Bár fogalma sem volt, mire kell azt használni. Ideálisan csak a gyakorló orvos, klinikus szakember, aki a beteget megvizsgálta, gondolhatja, hogy az ő véleményalkotásához, döntéséhez szükség van ezen vizsgálatok közül valamelyikre.
A beteg azonban többnyire valahogy „el tudta intézni”, hogy a vizsgálat megtörténjék. Ugye tudjuk, hogy a Lajtán túl hiába próbálkoznának ezzel az ügyintézési móddal? Nálunk az esetek nagy többségében azonban a vizsgálatot teljesen fölöslegesen elvégezték. Magam láttam egy munkahelyen, hogy a kikuncsorgott MRI-vizsgálatok leletei után jelentős százalékban nem érdeklődtek az érintettek. Minek? Megvolt. Már nem érdekes, mi áll benne. De azért „az adófizetők pénzéből” betegellátásra fordítandó keretből sikerült sokat elkölteni.
Manapság a háziorvosok egyre nagyobb számban észlelik a következőket. Jön a beteg, akinek biztosítói kártyája az adott családorvosnál van leadva, tehát köteles ellátni, de nem panaszkodik, nem kér vizsgálatot, csak lediktálja, hogy milyen laboratóriumi és képalkotói beutalókat kér, milyen speciális szakvizsgálatot akar. Ezt nem a saját kútfejéből merészeli megtenni, az ok az, hogy magánorvosnál járt, ahol kifizette a vizitdíjat, de a drága vizsgálatokat, konzíliumokat már nem szeretné finanszírozni, azt inkább „fizesse az állam”. Mit tehet a háziorvos? Veszekedjen? Magyarázza el a betegének, hogy ez így nem helyes? Vagy hódoljon be, és szolgálja ki a kérelmezőt, vastagon fogyasztva a biztosítói kassza pénzét? Nagy dilemma.
Magyarországon az egészségügyi ellátás nem tisztán biztosítói rendszer alapján történik. Ugyanis csak látszólag van szó biztosítóról, hiszen mögötte ott áll az állam, amely mindent gond nélkül fizet. A nyugati országokban valóban biztosítási alapon történik az ellátás. Éppen ezért többféle szintű biztosítás vehető igénybe. Mint nálunk a gépkocsi, a lakás vonatkozásában. Egyértelmű a helyzet: mindenki tudja, hogy milyen befizetésért milyen szolgáltatás jár. Ott az egészségügyi ellátást a biztosító keményen ellenőrzi, hiszen a pénzéről van szó.
Nálunk ez messze nincsen így. Mindeközben egyesek széles körben követelik, hogy még több pénz kerüljön az egészségügybe. A fogyasztók (a betegek) úgy gondolják, hogy ők kényük, kedvük szerint vehetik igénybe a szolgáltatásokat, „mert az jár”. Talán mindez a kommunista örökségből eredeztethető? Annak a jelszava volt, hogy „ingyenes és magas színvonalú ellátást mindenkinek!” Ingyenes persze akkor sem volt, magas színvonalú pedig pláne nem, épp ezért intézményesült a rendszer hibáit korrigáló hálapénz.
De most történt valami. Elkezdődött és világszerte dúl a megállíthatatlannak tűnő vírusjárvány. Óriási kihívás és próbatétel minden nemzet egészségügyének, így a hazainak is. Mellette látszólag jelentéktelen mellékeseményként, de a fent vázoltak igazolásaként előállt egy sajátos helyzet.
Nem végeznek országunkban egyetlen nem sürgősségi képalkotó vizsgálatot, nem áramlanak a betegek végtelen panaszukkal ide-oda, lényegesen csökkentek az orvoshoz fordulási arányok. Mindez pedig bizonyítékul szolgál arra, hogy a „vírus előtt” sok esetben tényleg fölösleges eseményekről volt szó. Most már csak az a kérdés, hogy a járvány remélt befejeződésével, a „vírus után” vajon visszaáll-e a régi helytelen gyakorlat, vagy valami új következik?
Milyen csodás lenne, ha a kiállt borzalmak hatására az emberek önmérséklete megjavulna és kulturált viselkedésük, önmérsékletük is hozzájárulna az egészségügy javulásához. Nem könnyű ügy, mert a viselkedéstudomány jeles személyisége, Csányi Vilmos friss véleménye szerint „a kollektív életmódváltás ábránd, amíg át nem alakítjuk az emberiség hiedelmeit”.
