A vörös franchise

Néha nem figyelünk a részletekre. Pél­dául arra, hogy egy-egy politikai mozgalom, párt már a megnevezésében hordozza programját. Ha például azt mondom, hogy Kommunisták Magyarországi Pártja, akkor hanyagolom a normális gondolkodást, miszerint van egy ország, és ott valamilyen párt, ehelyett előreveszem a nemzetközi szabványt (kommunista), és a második szóval (magyarországi) csak a mozgalom aktuális helyszínét jelzem.

Vagy ott a Black Lives Matter (A Feketék Élete Számít) mozgalom, amelyet helyesebb volna a „csak” szócskával felcímkézni, az angol eredeti is hordozza a szótöbbletet. Hiszen ha a feketék élete számít, abból magyarul és angolul is az következik, hogy azokon kívül a többieké nem vagy csak kisebb mértékben. Ha arra gondolunk, hogy a bűnöző négert fél térdre ereszkedve gyászolta meg a liberális (és félrevezetett) közönség, az amerikai veteránt három méterről szánt szándékkal meggyilkoló rendőrön (?) pedig úgy lépett át a világ, mintha mi sem történt volna, akkor a különbségtétel nagyon is indokolt. Akkor tényleg az a helyzet, hogy csak a feketék élete számít, és ez egyre inkább így lesz a tengerentúlon.

Szófejtő játékunk itthoni alanya, a Demokratikus Koalíció úgyszintén önkéntelenül kifecsegi fő programját. Aki kitalálta ezt az összetételt, megüzeni, hogy a saját felfogása szerint demokratikusnak nevezett összefogás élére áll. Többpárti koalíciót alkot, amelyet a saját platformján belül kíván egységgé simítani. Tény, hogy amikor Gyurcsány létrehozta a saját pártját, csak kevesen gondolták, hogy néhány esztendő múlva a nevére veszi a teljes baloldalt. A Demokratikus Koalíció azonban a szó szoros értelmében demokratikus koalíció lett (azt most hagyjuk, hogy a demokrácia szó mennyire fedi a gyurcsányi valóságot, baloldali szájból a demokratikus egyszerűen baloldalit jelez), immáron az MSZP-nek, Párbeszédnek, Jobbiknak, LMP-nek is a DK diktálja az ütemet. És ha már megvalósították az elnevezésükben is meghirdetett baloldali egységet, ideje jobban figyelni a gazdira, aki nemcsak jutalomfalatokkal, de napi etetéssel is díjazza a hűséget.

Mert igen, a baloldali összefogás Magyarországon nem önálló gondolatból sarjad. Külföldi mecénásai egyelőre még nem adhatnak új nevet a gyereknek, de eljöhet az idő, amikor összeáll a Csak A Baloldaliak Élete Számít konglomerátum. Végül is miért ne? Számtalan hasonlóságot fedezünk fel az amerikai és a hazai események között. Ezek sorában az első és legfontosabb a pimaszul alkalmazott kettős mérce, a baloldalnak mindent, a jobbnak semmit régi marxista–liberális egyszeregye. Aztán a kézikönyvekben vázolt, nemzetközi szabvány szerint lebonyolított zavargássorozat ötlik fel bennünk. Hogy a szervezett erőszak megannyi apró részletkérdésnek elrendezése, maga a módszer, a társadalmi ostrom kivitelezése egyazon logika szerint történik, ténykérdés. Vagy tényleg elhisszük, hogy mondjuk Hadházy, aki még arra is alkalmatlan, hogy a hullaházi videózásban megsejtse az öngólt, Szél Bernadett-tel, Kunhalmi Ágnessel, Varju Lászlóval és a többi veretes senkivel kifundáljon és levezényeljen egy teljes zavargássorozatot? Nem, a magyarországi ellenzéki mozgásokat külföldről koordinálják, külföldi szabvány szerint működtetik.

Emlékezzünk a Kommunisták Magyar­országi Pártjára: valami, ami teljesen más, amint aminek az elemi logika és a tapasztalat szerint lennie kellene, tehát nem önálló, helyi képződmény, hanem a vörös franchise része. Nemzetközi Felforgatók Magyarországi Pártja: nekünk most ez jutott. Összedobtak egy magyarul beszélő brigádot a felszabadításunkra, de a beszélő fejek kicserélésével a szabvány érvényes Lengyelországban, Ukrajnában, Szerbiá­ban, ahogyan Latin-Amerikában vagy az Északi-sarkon is. A vállalkozás erejét a központ kimeríthetetlen anyagi forrásai, a világméretű kiterjedés, a hálózat tartóssága adja. Erőtlenségét pedig a rugalmatlan reagálás, az, hogy központilag nem ismerhetik és nem is ismerik a helyi sajátosságokat. Mindebből az következik, hogy a való életben, az emberek által megélt mindennapokban a franchise-rendszer felmondja a szolgálatot – ott kell tehát legyőzni. Szóban és jelszóban talán mindig előnyük lesz, hiszen a befolyásolási eszközök korlátlanul rendelkezésükre állnak, a hálózat minden tagja pontosan tudja, mi a dolga. Ha azonban az emberek valóságos kormányzati intézkedésekkel, állandó újdonságokkal, fontos témákkal találkoznak, ha a körülmények arra késztetik őket, hogy újra és újra mérleget vonjanak, és a következő választáson ezek alapján (is) döntenek, akkor a nemzetközi szabvány újra bukik.

Ahogyan megbukott már háromszor egymás után Magyarországon. Feketék élete ide, demokratikusan koalíciózók oda. Hiszen az önelnevezések pusztán csak szavak, a politikai valóságban semmit sem jelentenek. Családvédelem, településfejlesztés, munkahelyteremtés, adó­zás, bérfejlesztés – a szükséges kommunikáció mellett az efféle konkrétumokban is előre kell haladni, szépen igazgatni tovább az országot. Míg a semmire épített kommunikáció gyorsan kipukkad (Gyurcsány-korszak), olyan nincs, nem létezik, hogy a komoly eredményekre épített kormányzati kommunikáció ne érjen el az érintettekhez, ne hasson rájuk. De ennek előfeltétele a valóság mezején való forgolódás, a magyar sajátosságok, a magyar élethelyzetek ismerete.