2023. június 24-e így vagy úgy, de mindenképpen különleges napként fog bevonulni az orosz történelembe. A kérdés most az: hogyan értékelik majd évek múlva a Wagner menetelését a történészek? Puccskísérlet történt, vagy az orosz félrevezető taktika, a maszkirovka eklatáns példájáról volt szó? Vajon Jevgenyij Prigozsin az orosz elit egyik szegmensének utasításait hajtotta végre, esetleg Vlagyimir Putyin titkos parancsát, vagy saját szakállára indított kockázatos játsz­mát, amelybe belebukott? Rengeteg a spekuláció, és a tisztánlátást nem segíti az sem, hogy mind az orosz, mind a nyugati propaganda a maga javára próbálja fordítani a történteket a kommunikációs hadszíntéren.

Hirdetés

Az oroszoknak jól jönne, ha sokan elhinnék, hogy Putyin rafinált mesterterve valósult meg, míg Biden elnök médiaszakemberei azon munkálkodnak, hogy mindenki az orosz rezsim bukását vizionálja. Mi induljunk ki abból, hogy amit láttunk, többé-kevésbé megfelel a valóságnak.

Jevgenyij Prigozsin elmondása szerint azért indult el Moszkva felé, mert „rendet kell rakni a hadügyminisztériumban!” Elsődleges célpontjaként nem Pu­tyint, hanem a hadügyminisztert, Szergej Soj­gut és a vezérkari főnököt, Valerij Geraszimovot jelölte meg. Mindez – ismerve az előzményeket – hihető. Sojgu és Geraszimov, illetve a Wagner tulajdonosa között mély személyes ellentétek húzódtak, amelyekről a közvéleménynek is tudomása volt. Ráadásul június elején a hadügyminiszter aláírt egy rendeletet, amelyben arra kötelezte az orosz alakulatokban szolgáló önkénteseket és zsoldosokat, hogy írjanak alá egy szerződést a minisztériummal – ezzel Sojgu kvázi maga alá rendelte a Wagnert. Prigozsin ezt elfogadhatatlannak tartotta, így belekezdett a kockázatos játszmába.

Miben bízhatott, miközben éreznie kellett, hogy az orosz gazdasági és politikai elit köreiben kevés barátja van? Nos, a háború kezdete óta érkeznek hírek arról, hogy az orosz katonák roppant elégedetlenek a hadügyminisztérium teljesítményével. A konfliktus első évében tapasztalt, mindenki számára szembeötlő tervezési és taktikai hibák mellett számos korrupciós botrányról is hallani lehetett. Legutóbb azt a hírt kapták fel a „vojenkorok” – az interneten óriási népszerűségre szert tett öntörvényű orosz haditudósítók –, hogy hiába semmisítik meg jelentős számban a német Leopardokat, nem érkeznek meg az ígért bónuszok a katonák számláira. A Wagner vezére tehát arra alapozhatott, hogy a hivatalos hadseregből is állnak majd át alakulatok.

„Götterdämmerung”

Prigozsin azonban elszámította magát. 24 óra elteltével hiába érkeztek meg a Wagner kötelékébe tartozó egységek Moszkva alá, egyetlen hivatalos orosz alakulat sem állt át. Ha csak egyet magához tud csábítani, talán megtört volna a jég. Ám hiába vonult be szinte diadalmasan Rosztov városába, senkiben fel sem merült, hogy csatlakozzon a lázadásához. Ráadásul ma már tudjuk, hogy a Wagner zsoldosai maguk is elkezdtek elfordulni Prigozsintól. Eleve nem mindenki vett részt a zendülésben, a Wagner légiereje – mert ilyen is volt – fel sem szállt, idővel pedig egyre több harcos gondolta úgy, hogy mégsem kockáztatja életét a vezér játszmájában.

A vojenkorok állítása szerint Moszkva alá a Wagner eredeti 25 ezres létszámának csak töredéke érkezett meg. Prigozsin ezzel veszített. Arra azonban még mutatkozott némi esély, hogy saját és alárendeltjei életét megmentse, hiszen a Kreml akár magas árat is hajlandó volt fizetni azért, hogy megakadályozzon egy esetleges vérontást Moszkva külvárosaiban – még akkor is, ha az erőviszonyok alakulása miatt ez valószínűleg egyoldalú mészárlás lett volna egy olyan Wagnerrel szemben, amely nem bízhatott sem erősítésben, sem a helyi lakosság támogatásában. Így születhetett meg az az alku, amely lehetővé tette Prigozsinnak és az utolsókig lojális embereinek, hogy Fehéroroszországba meneküljenek.

Ezzel azonban Prigozsin pályafutásának vége, az orosz politika ugyanis nem tűri a veszteseket. Minden valószínűség szerint eredeti formájában vége a Wagner csoportnak is. A nevet vélhetőleg megtartják, de mint ütőképes magánhadsereg megszűnik, és betagozódik az orosz hadügyminisztérium struktúrájába.

„Putyin ravasz mesterterve”?

A maszkirovkának hatalmas hagyományai vannak Oroszországban, így talán érthető, miért vélik sokan úgy, hogy mindez cselfogás volt csupán – esetleg azért, hogy a Wagnert Fehéroroszországba juttatva onnan meglepetésszerű csapást mérjenek Kijevre. Eltekintve attól, hogy a lázadás nyomán a világon mindenki tudomást szerzett arról, hogy a Wagner egy része Belaruszban kötött ki – ami ugye némileg csökkenti a meglepetés erejét –, van nyomósabb okunk is arra, hogy ezt a verziót elvessük.

Ha a Wagner-lázadás egy jól megtervezett pszichológiai hadművelet lett volna, akkor voltak bizonyos előre kalkulálható „költségei”. Ezek (a teljesség igénye nélkül): a zendülés némileg helyreállította az ukránok körében – a katasztrofálisan elhibázott offenzíva miatt hanyatló – morált; a Wagner komoly orosz érdekeket véd a világ számos távoli pontján, és a zsoldosszervezet ilyen drámai szétverése ezekre bizonyosan negatív hatással lesz; illetve a tény, hogy egy lázadó alakulat eljutott egészen Moszkváig – még ha értjük is, hogy miért nem akartak vérontást az M4-esen –, megtépázta Putyin presztízsét külföldön és belföldön is. Ilyen bizonyosan előjelezhető költségek mellett senki nem kezd manipulatív játszmákba.

Történelmi párhuzamok

A központi hatalom megdöntésére irányuló – kimondottan katonai – lázadások nem jellemzőek Oroszországra. A forradalmak idején fontos szerepet játszottak az egyik oldalról a másikra átálló alakulatok, de alapvetően a politika határozta meg a katonák mozgását, és nem fordítva. A dekabristák felkelése – majdnem pontosan két évszázaddal ezelőtt – volt az utolsó olyan alkalom, amikor az orosz hadsereg egy része megkísérelt beleszólni az ország jövőjébe. Innen nézve akár meglepő is lehetne, hogy egyáltalán sor került a Wagner-lázadásra. Ám ha egy másik nézőpontot választunk, akkor akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy nem csupán várható volt valami hasonló, de az is valószínű, hogy az orosz állam jövőbeli működésének egyik elemévé vállnak a katonai lázadások.

Ennek megértéséhez el kell fogadnunk, hogy Oroszország államrendje a principatus. Az eredeti principatust Augustus, az első római császár hozta létre, lényege pedig az volt, hogy az autokrata vezető a római köztársaság intézményeit megőrizve és működőképes formában tartva, sőt azokra nagyban támaszkodva – a korhoz mérten – puha kézzel kormányozta a birodalmat. A principatus kimondottan sikeres volt, és többnyire a római polgárok, elitek és a hadsereg megelégedésére szolgáltatta a politika kereteit. Viszont a rendszer velejárói voltak a katonai lázadások: nem egy hadvezérből lett császár, de persze sokan el is buktak.

Mint arról a 2020-as orosz alkotmánymódosítás kapcsán írtam, Putyin jó ideje a „Moszkvai Principatus” megteremtésén munkálkodik. Célja egy olyan birodalmi államrend megteremtése, ahol az erőskezű központi vezetés jól megfér a köztársasági intézményekkel, és egymást erősítve biztosítják a politikai rendszer fennmaradását. Minden jel szerint az orosz elnök törekvéseit sok tekintetben siker koronázta. Ám felmerül a kérdés: megjelennek-e az ókori Rómára jellemző katonai lázadások a XXI. századi Oroszországban is? Nos, egy már volt.

A szerző az Alapjogokért Központ geopolitikai elemzője.

Korábban írtuk