Advent

A december az advent, a várakozás ideje, ilyenkor készülődünk valamire, amiről tudjuk, hogy a várakozásunktól függetlenül is bekövetkezik. Mint ami majd most először történik meg, úgy várakozni az ezerszer megtörténtre, a biztosan eljövendőre – kereszténységünk egyik legszívmelengetőbb titka ez, ami túlmutat a tételes valláson is. Gondoljunk csak bele: hétköznapi ésszel miért kellene így tennünk, miért kellene ünnepi asztallal és ünnepi lélekkel készülődnünk? A téli napforduló akkor is eljön, ha nem törődünk vele, akkor is kitavaszodik majd, ha nincs senki, aki örülne neki.

És mi mégis úgy készülünk arra, hogy a világosság legyőzi a sötétséget, mintha most először következne be, és mintha még nem is volna bizonyos, hogy sikerülni fog. A hívő keresztények az egyház évszázados hagyományait követve építik egymásra a Megváltóra való várakozás napjait, és ez az építkezés, az új élet születésének ígérete a nem hívő keresztényeket is sodorja, emeli magával. Legalább az adventi koszorú soron következő gyertyáját meggyújtva vasárnaponként, és megpróbálva ellenállni annak, hogy a fogyasztás lélekmérnökei a várakozó készülődés ürügyén beszippantsanak bennünket a tárgyak kultuszának egyre őrültebb körforgásába.

Azt azért tudnunk kell, hogy a megújulásra való várakozásunknak ez a képessége nem magától értetődő. El is lehet veszíteni, és a világ arrafelé terel, hogy veszítsük is el, a téli napfordulóban ne lássunk semmi mást, mint közönséges természeti jelenséget, a közelgő tavaszt ne tartsuk egyébnek, mint hőmérséklet-változásnak. Az adventi várakozás olyan tudásunk, amelyet tudatosan kell óvnunk, mert ha elvész, az pótolhatatlan veszteség.