Az utóbbi évtized rohamléptékű genetikai és antropológiai felfedezéseinek köszönhetően egyre tarthatatlanabbá válik az úgynevezett Out-of-Africa (kb. Afrikából indult) vagy édenkert (Garden of Eden – GOE)-elmélet, amely szerint a modern emberiség eredeti és kizárólagos bölcsője valahol Afrikában volt mintegy 110-160 ezer évvel ezelőtt, ahonnan az rövid idő alatt és viszonylag későn kirajzott az egész világra.

Pontosításként: kevéssé kétséges, hogy az emberiség legkorábbi ősei ugyanabból a trópusi vagy szubtrópusi környezetből származnak, amelyet napjaink egyéb főemlősei benépesítenek, és legnagyobb valószínűség szerint Afrikában vagy más trópusi régiókban, így Délkelet-Ázsiában éltek, viszont sokkal kétségesebb, hogy valamennyi élő populáció Afrikában érte el a jelenlegi homo sapiens sapiens faji státusát, vagyis hogy az európaiak és a kelet-ázsiaiak genetikailag nem különböznek jelentősen a fekete-afrikaiaktól.

Napról napra újabb és újabb tudományos felfedezések kondítják meg a vészharangot az emberfajok közötti állítólagos egyenlőség alapkövének számító GOE-hipotézis fölött. Kínában például ritkák és gyakran töredékesek a homo sapiens fosszíliák. Éppen ezért számított fontos eseménynek egyik 40 ezer éves képviselőjük 2003-ban történt felfedezése egy kínai és amerikai paleoantropológusokból álló csoport által, Pekingtől 56 kilométerre délnyugatra, a tian-juani barlangban. Már csak azért is megkülönböztetett érdeklődésre tarthat számot a lelet, mert a nemrég ismételten megvizsgált egyed az archaikus homo sapiensre jellemző (például a fogív arányai és a kéz csontjai), és a sokkal modernebb jellegzetességek (mint amilyen a törékenyebb külső és a hangsúlyosabb áll) közötti ritka keveredést tanúsítja. Ez a felfedezés megerősíteni látszik azt a – többek között Erik Trinkhaus (Washington Egyetem, St. Louis, Missouri) által régóta – képviselt tézist, miszerint a glóbuszon való elterjedése során a modern ember kereszteződhetett akár homo erectusokkal Kelet-Ázsiában, akár Neandervölgyiekkel Európában és Ázsiában, szemben a „helyettesítés elméletének” klasszikus posztulátumával, amely azt állítja, hogy az Afrikából mintegy 65 ezer évvel ezelőtt érkező modern ember egyszerűen csak a már korábban kirajzott archaikus emberfajok helyébe lépett. Trinkhaus szerint a modern ember Afrikából induló szétszóródása kétségtelenül sokkal bonyolultabb volt, mint azt mostanáig képzelték, és immáron több egymást követő migrációs hullámot valószínűsít.

Számos más korábbi tanulmány is cáfolni látszik a látványos és politikailag fölöttébb korrekt GOE-elméletet, köztük azok, amelyeket az Ausztráliában mintegy 60 ezer évvel ezelőtt élt, úgynevezett Mungo emberből vett mitokondriális DNS vizsgálata tárgyában tettek közzé, akinek a DNS-e jelentősen különbözik az afrikaiakétól (Constance Holden, „Oldest human DNA reveals Aussie oddity” és Elisabeth Pennisi, „Skull Study Targets Africa-only origins”, in Science, 2001. január 12.). Ugyanebbe a sorba tartozik a Michigani Egyetem antropológusa, Milford Wolpoff és munktatársai által publikált munka is (Race and Human Evolution: A Fatal Attraction, Simon and Schuster, N.Y. 1997), amelyben különböző régi embercsoportok csontmaradványait hasonlították össze: korai modern emberét Közép-Európából, premodern (köztük Neander-völgyi) európai emberét, valamint korai maradványokat Afrikából, Ázsiából és Ausztráliából. Ez alapján a kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy noha a korai modern európai és ausztráliai csontok mutatnak némi hasonlóságot az afrikai kövületekkel, de mégis sokkal jobban hasonlítanak a saját régiójukban talált régebbi maradványokra. Mindez ellenkezik az édenkert-elmélettel és azt sugallja, hogy bár sor kerülhetett bizonyos afrikai „hibridizációra”, a modern emberek olyan korábbi formákból fejlődtek ki, amelyek régebben rajzottak ki Afrikából a világ különböző részeibe.

Jelenleg Trinkhaus társaságában Milford Wolpoff számít a többrégiós evolúciós modell (Multiregional Evolution Model – MEM) legjelentősebb képviselőjének. E szerint egy sokkal korábbi főemlős, talán a homo erectus, már legalább kétmillió éve elhagyta Afrikát, hogy gyarmatosítsa a Régivilág nagyrészét. Ez az előember faj fokozatosan fejlődött modern emberekké különböző, nagyon szétszórt helyeken. Wolpoff azzal érvel, hogy léteznek regionális (vagyis faji) eltérések, amelyek megkülönböztetik a korai európai, kelet-ázsiai és ausztráliai maradványokat az összes többitől, és ezek az eltérések tovább élnek a modern ember különböző populációiban is. Ennél fogva a GOE-hipotézis nem lehet érvényes. Ha ugyanis a modern ember csak Afrikában fejlődött volna ki és aztán kiirtotta volna az összes premodern emberfajt, amelyet bárhol másutt talált (mint azt az „Afrikából indult” teoretikusai állítják), nem lenne kontinuitás a regionálisan eltérő premodern leletek és azok között a modern emberek között, akik manapság ugyanezekben a régiókban élnek.

Másokkal együtt Henry Harpending és Alan Rogers antropológusok a ténybeli tudományos irodalom áttekintése után maguk is revideálták korábbi nézeteiket („Genetic Perspectives on Human Origins and Differentiation”, in Annual Review of Genomics and Human Genetics, I. kötet., 361-385. old.). Mint írják: „Öt éve még azt mondtuk volna, hogy genetikai bizonyítékok egyértelműen alátámasztják az emberi eredet GOE-modelljét, ma már azonban sokkal kevésbé világos az ügy”. Ami mindent megváltoztatott, az a DNS-variációra vonatkozó tudás utóbbi években tapasztalható robbanásszerű fejlődése. Bizonyos gének tekintetében a megfigyelt módosulás megfelel ugyan az Édenkert-elméletnek, számos más gén varációsmintája esetében azonban nem. Például egyes semlegesnek feltételezett mitokondriális DNS-változatok egybeesnek a GOE-teóriával, számos kromoszomális DNS-mutációk viszont nem. Harpending és Rogers óvatosan azt írja, hogy „a nagymértékű emberi különbözőségek eredete érthetetlen” (a „nagymértékű emberi különbözőségek” kifejezés a tudományos PC-nyelvezetben a faji különbözőségekre utaló eufemizmus). A probléma ugyanis az, hogy mint azt számos adat sugallja, az emberek közötti genetikai variációk mintegy 15 százaléka populációk közötti különbözőségek. Ez az az érték, amelyet Richard Lewontin marxista biológus használt a hetvenes években annak bizonyítására, hogy a fajok közötti különbözőségek túlságosan kicsik ahhoz, hogy törődjünk velük. Ugyanakkor azonban Sewell Wright kiváló genetikus megállapította, hogy a csoportok közötti körülbelül tíz százalékos különbözőségek megfelelnek az alfajok közötti (tehát faji) különbözőségeknek az állatfajokon belül.

Noha tíz-tizenöt százalékos genetikai változat nem hangzik olyan soknak, mindazonáltal tudnivaló, hogy a DNS nagyon kismértékű változásainak is komoly hatásuk lehet a fizikai és mentális jellegre. Például a férfiak és nők közötti sokféle különbözőségért mindössze egyetlen szabályozó gén a felelős számos más génre gyakorolt hatásán keresztül. A „normális” és hibás gének közötti eltérés gyakran csupán egyetlen „alappárban” levő különbség. Éppen ezért a tízszázalékos emberi genetikai variáció, amelyet a faji különbözőségek képviselnek, roppant fontos lehet. Márpedig a modern ember alig százezer évvel ezelőtti kirajzása Afrikából, mint azt a GOE-elmélet állítja, nem hagy elég időt a 10-15 százalékos faji különbözőségek kialakulásához. Harpending és Rogers szerint „kiutat jelent a problémából, ha feltételezzük, hogy a faji különbözőségek megelőzik fajunk elterjedését”. Mindez csupán a néhai és kiváló Carleton S. Coon (a Harvard és a Pennsylvániai Egyetem egykori antropológiaprofesszora, az Amerikai Fizikai Antropológiai Társaság volt elnöke, az Amerikai Tudományos Akadémia tagja) által sugallt „regionális kontinuitás” elméletének a reminiszcenciája, anélkül persze, hogy megemlítenék e napjainkban már politikailag inkorrektnek számító tudós úttörő szerepét a vonatkozó kutatásokban.

Coon legfontosabb témabeli hozzájárulása 1962-es The Origins of Races (A fajok eredete) című műve volt, amelyben fosszilis adatok alapján megfogalmazta azt a mára egyre nyilvánvalóbbá váló tételt, miszerint a széles körben elterjedt homo erectus mind genetikailag, mind kulturálisan különböző populációkban fejlődött ki, hogy aztán a modern „sapiens” szintet különböző helyeken és időben érje el. Ámbár elég géncsere volt ahhoz, hogy megőrizze a fajokat attól, hogy teljesen eltérővé váljanak, a különböző fajok a modern emberré válás genetikai és kulturális küszöbét teljesen különböző időben lépték át. Coon szerint az európai emberfaj legalább kétszázezer évvel korábban jutott a sapiens-szintre, mint a fekete-afrikaiak. Ezen politikailag igencsak inkorrekt, sőt kimondottan rasszista színezetű megállapítás érthetővé teszi, hogy Carleton Coon miért számít manapság szalonképtelennek a hivatalos-tudományos körökben.

Említett könyvükben Milford és szerzőtárs-felesége, Rachel Caspari igyekszik ugyan megvédeni az elkülönült, regionális fejlődés elméletét, miközben meghajolnak a politikai korrektség követelménye előtt, vagyis démonizálják Coon munkásságát, és hangsúlyozzák saját egalitárius elkötelezettségüket. Érvelésük azon alapul, hogy a különböző régiókban élő embercsoportok genetikailag eléggé elszigetelődtek ahhoz, hogy regionális (faji) eltérésekkel fejlődjenek, ugyanakkor azonban az egész fejlődő emberi nemen belül elég kereszteződés és génfluktuáció történt, amely biztosította, hogy valamennyi emberfaj pontosan ugyanakkor érje el a sapiens-szintet, következésképpen mindegyik faj egyformán intelligens és egyformán képes a fejlett civilizációra. A szerzők erőfeszítése láthatóan arra irányul, hogy elkülönítsék tudományosan hangzó álláspontjukat a poligenizmus (vagyis multiregionalizmus) korábbi elméleteinek rasszista örökségétől, amely szerint a fajok genetikailag elszigeteltek voltak. Ugyanakkor viszont felvonultatnak számos érvet arra vonatkozóan, hogy az „emberiség egyetlen őshazája” tábor sokkal inkább a meggyőző marketingnek, mintsem a meggyőző tudományos bizonyítékoknak köszönheti napjainkban élvezett sikerét. Valójában Coon elméletét visszhangozzák akkor is, amikor felidézik a különböző regionális populációk (fajok) közötti fizikai különbözőségeket, amelyek nemcsak a modern emberben, hanem az ugyanazon régiókból származó premodern fosszíliákban is megtalálhatók. Például a jelenlegi kelet-ázsiai populációk fogazata ugyanolyan jellegzetességeket mutat, mint a Kínában fellelt homo erectus maradványoké.

Ma már egyre több tudományos adat támasztja alá azt a nézetet, hogy a fajok elkülönülten fejlődtek ki, ennek ellenére az „Out-of-Africa” elmélet (amely tantraként sulykolja, hogy nincsenek lényeges különbségek a modern emberi populációk között) még szép jövőnek nézhet elébe, politikailag ugyanis túlságosan korrekt ahhoz, hogy a balliberélis (köz)véleményformálók egykönnyen feladják. Noha számos heterodox tudós (köztük Philippe Rushton) is elfogadja, a GOE-elmélet mégis mindenekelőtt a „fajok nem léteznek” lobbi kedvenc vesszőparipája, és azon nézet alapja, hogy a faji különbözőségek túlságosan is új keletűek, pontosabban nem elég régiek ahhoz, hogy fontosak legyenek.

Köztudott, hogy az Egyesült Államokban él a legtöbb tudományos kutató, paradox módon azonban politikai vagy vallási okokból éppen ebben az országban tapasztalhatók a „legfundamentalistább” tudományellenes megnyilvánulások is. A Michigani Állami Egyetemen oktató Jon Miller vezetésével egy, az egész világon végzett felmérés kimutatta, hogy Törökország társaságában az Egyesült Államok vezeti azon országok listáját, ahol a darwini evolúciós elmélet legalapvetőbb fogalmai szisztematikus kételkedés tárgyát képezik. Az amerikai felnőttek 40 százaléka egyáltalán nem hisz a törzsfejlődés elméletében. Ez sokkal magasabb arány, mint amit az európai országokban mérnek. Jellemző módon az evolúciós elmélet elfogadottsága a fejlett észak-európai államokban (Izland, Svédország, Dánia) a legmagasabb, ahol öt felnőtt közül legalább négyen tartoznak hívei közé. Eszerint tehát (a törökök mellett) az amerikaiaknak is jelentős lemaradást kell még ledolgozniuk, ha fel akarnak zárkózni a legfelvilágosultabb nemzetek táborába. A jelenlegi retrográd és obskuráns szellemi-politikai kurzus tobzódása, sőt fokozatos elhatalmasodása láttán persze kétséges, hogy ez valaha is sikerül nekik.

Ceterum a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.