Ez nem romaügy, ez bűnügy„. Többek között ezzel a rövid mondattal értékelte az olaszliszkai tragédiát az Országos Cigány Önkormányzat elnöke. Amiben igaza is van, meg nincs is. Hogy bűnügy, az nyilvánvaló. Annyiban pedig valóban nem romaügy, hogy a vadállati brutalitású Horváth család gaztettéért bármely más roma ember a legcsekélyebb mértékben is felelőssé volna tehető. Olaszliszkáért éppúgy nem felelősek a többi romák, ahogy a családirtó Pándi András tetteiért sem felelnek a többi magyarok.

És mégis romaügy, ami történt. Ennek megértéséhez pedig a kulcsszó az agreszszió. Az a sokak által elhallgatni próbált tény, hogy a magyarországi romák között sokkal gyakoribb és magasabb hőfokú az agresszivitás, mint bármely más etnikum körében. Szinte mindenkinek vannak erről tapasztalatai, történetei. Az osztálytársait terrorizáló, olykor még a tanárát is megütő diákról. A téren verekedő suhancokról. A legkisebb sérelemért is teli torokból üvöltöző asszonyokról. Utcákról, ahová nem cigány embernek nem tanácsos bemenni, ahol még a rendőr is csak harmadmagával járőrözik.

Ez nem genetikai ügy, a cigányok nem ilyennek születnek. És ezerszer is nem: ez nem a cigányok és a nem cigányok közötti ütközési felület. Tanult viselkedési normáról van szó, és a cigányok gyakrabban áldozatai, mint a többiek, egyszerűen mert egymáshoz ők vannak a legközelebb.

A roma agresszivitás valójában egy generációról generációra újratermelődő szociális torzulás. Vitathatatlan tény, hogy a roma társadalom gyerekközpontú. Ugyanakkor az is tény, hogy a cigány gyerekek nagy hányada szenvedő alanya a családon belüli agressziónak. Tessék kimenni egy olyan játszótérre, ahová cigány szülők is viszik a gyerekeiket. Az ember belepirul abba, milyen ordenáré trágársággal üvöltözik egyik-másik cigány asszony a saját gyerekével. És zavartan látja, hogy a roma gyerekek is hogyan próbálják terrorizálni egymást, a nagyobb testvér a kisebbet, az erősebb a gyengébbet, az agreszszívebb a szelídebbet. A tét mindegy: homokozólapát, hely a hintán, egy szál cigaretta, olcsó napszemüveg, márkás mobiltelefon. Az erősebb megszerzi, a gyengébb elveszíti.

A társadalmi agressziónak kettős természete van: rövid távon nagyon nyereséges, hosszú távon nagyon ráfizetéses. Agresszióval az iskolás megszerezheti osztálytársa uzsonnáját, elszedheti zsebpénzét, hosszú távon azonban kibukhat az iskolából, ezzel elzáródhat előtte a társadalmi felemelkedés útja. A fiatal ember kisközösségében rövid távon domináns helyzetbe juthat, hosszú távon azonban elveszíti a társak együttműködését. A felnőtt agressziójával az életben előnyök sorát csikarhatja ki, hosszú távon azonban végül kiközösítik. Hosszú távon minden közösség az együttműködésre épít, ezért az agresszort kiveti magából. A cigányok hátrányos helyzete részben éppen ebből fakad. Aki lepofozza a gyengébbet, domináns lehet a kocsmában, de semmi esélye egy munkahelyi közösségben.

A roma társadalom egy jelentős hányada azonban csak a rövid távú előnyökkel hajlandó számolni. Az azonnal megszerezhető mobiltelefon vonzóbb számára, mint egy jól fizető munkahely. A közösségen belüli dominancia fontosabb, mint a kiegyensúlyozott, békés közösségi légkör. A vélt vagy valós sérelmek megtorlása fontosabb, mint a hosszú távú megbecsülés.

A magyar társadalom nem egyszerűen felkészületlen ezzel az agresszióval szemben, de magukat liberálisnak nevező politikai körök merő politikai haszonlesésből még azt is meggátolják, hogy egyáltalán tudatára ébredjen a helyzetnek. Ezt az elfojtottságot törte át drámai erővel az olaszliszkai gyilkosság. Ez lett az a pillanat, ami után tovább hallgatni bűn. Emberek halnak meg, emberek szenvednek kiheverhetetlen testi és lelki sérüléseket. Aki tovább hallgat, az bűnös az ez utáni áldozatok halálában, szenvedéseiben.

El kell indulni egy úton, amelynek vége még nem látható, de első három állomása már most meghatározható.

Először: hiteles, szakszerű, nagy mintavételen alapuló, társadalmi rétegekre és csoportokra bontott vizsgálatokkal meg kell állapítani, számokban ki kell fejezni a magyarországi roma társadalom agresszivitási szintjét.

Másodszor: fel kell tárni az agresszivitás továbbörökítésének okait. Meg kell vizsgálni, hogy ki miért viselkedik úgy, ahogy, az agresszivitás hogyan öröklődik generációról generációra, és ez miért történik.

Harmadszor: szociológiai, pedagógiai, tájékoztatási és egyéb módszereket kell kidolgozni arra, hogy az agresszivitást erősítő okok hogyan gyengíthetők, és az azt gyengítő tényezők hogyan erősíthetők.

Mindez állami feladat, az állami kutatóintézetek és egyetemek dolga, hogy a munkát elvégezzék. És el is lehet végezni. Mi több, el is kell végezni. Már így is több ember halt meg, mint amennyit tűrnünk szabad.