Az úgynevezett tanártüntetések lendülete mára teljesen kifulladt. Újabb nagy ellenzéki nekirugaszkodás holt hamvába. Hanyadik ez már? Szinte követhetetlen. A pártok erősorrendjében a Fidesz–KDNP-koalíció stabilan őrzi az első helyet, mögötte messze leszakadva követik az ellenzék régi és új pártjai.

Hirdetés

Az ilyen hosszan tartó változatlanság meglehetősen szokatlan az európai közéletben.

Az országlakosok többsége persze jól együtt tud élni azzal a helyzettel, hogy a magyar ellenzék annak ellenére is képtelen érdemi kihívóvá erősödni, hogy Magyarország a háborús gazdasági válság következtében nehéz hónapokon van túl, és egy darabig még küzdelmes időszakra kell számítania. Mégis különös, hogy miközben ilyen helyzetekben az ellenzék a világon mindenütt erősödni szokott, és esetenként, ahogy Lengyelországban is történik, a hatalmat is megszerezheti, nálunk ennek a változásnak semmi jele.

A különös jelenség magyarázata egyszerű: a magyar ellenzék kitartóan ragaszkodik a saját téves helyzetértékeléseihez és az azokból levont téves következtetéseihez. Makacsul meg vannak győződve például arról, hogy azért nem csatlakoznak tömegek a tanártüntetésekhez, mert az emberek fásultak, passzívak, lemondtak már a változás reményéről. Holott éppen az ellenzék hangadói, a Pankotai Lilik, a Törley Katalinok, a Nagy Erzsébetek azok, akik elriasztják a részvételtől még azokat is, akik amúgy szívesen demonstrálnának jogos igényeikért.

Az emberek többsége nagyon is aktív, ha az érdekei érvényesítéséről van szó, ám az ellenzék soraiban nem látnak senkit, akire azok képviseletét rábízhatnák. Csak olyan politikusokat látnak, akik tizenhárom éve egyre ugyanazokat a hibákat követik el, és mégis más eredményt várnak. Az emberek többsége a legkevésbé sem fásult és beletörődő. Megfontoltan, a saját és az ország érdekeit mérlegre téve, aktív cselekvésként támogatják a kormánypártokat, és így tesznek mindaddig, amíg azoknál jobbat nem látnak a közéleti porondon.

Korábban írtuk