A hosszú évtizedek céltudatosan álszent liberális politikája miatt felnőtt egy teljes generáció, amelynek szocializálódásából hiányzik a munka ismerete. A gyermeknemzést pénzkereseti forrásnak, a segélyt származási előjognak tekintik. A garázdaság és a vagyon elleni bűncselekmény mint „megélhetési bűnözés” a réteg legitim létformájává lett. Az elmúlt évtizedek sikertelen integrációs politikája bebizonyította, hogy a jelenség ellen csak határozott lépésekkel lehet felvenni a harcot. A három csapás törvénye csakúgy, mint a segélyeknek a közmunkához vagy családi pótléknak a gyermek iskoláztatásához való kötése komoly mérföldkövek lehetnek, és remélhetőleg minőségi változást hoznak majd a most még kallódó tömegek életében.

Naivitásra vallana azonban azt remélni, hogy négy év elegendő lesz egy emberöltőnyi hibasorozat jóvátételéhez. Nem kell jóstehetség ahhoz, hogy kimondjuk: a fenti lépések korántsem lesznek népszerűek a céltömeg körében. Bár a Fidesz-kormányzat kétharmados parlamenti többségével most biztosnak érezheti pozícióját, fennáll a veszélye annak, hogy a választások közeledtével mérsékelni kényszerül politikáján.

A milliósra tehető lumpentömeg ugyanis némi emberjogista duruzsolásra, gyomrában ingyensörrel és virslivel, a szavazóurnákban vehet elégtételt a rendpárti kormányzaton, ha mégsem lesz szabadon ellopható kolbászból a kerítés. Ez nem fikció, hanem sokkal inkább a legfőbb ok, ami miatt eddig egyik kormány sem mert kellő határozottsággal hozzányúlni a kérdéshez. A demokrácia elmúlt húsz évében a demokrácia intézménye részben az élősködő tömegek diktatúrájává torzult, ahol a lumpen, bűnöző rétegek nemcsak a döntéshozókat, de a rendre vágyó többségi társadalmat is büntetik szavazataikkal.

Ennek – minden szereplő érdekében – véget kell vetni. A megoldás egyszerű. Ráadásul egy kétharmados többséget sem igénylő döntésben rejlik, amely minden kétséget kizáróan igen népszerű lenne a becsületes szavazópolgárok körében: ki kell zárni a bűnözőket a társadalmi döntéshozatalból.

A közügyektől való eltiltás (Btk. 53-55.§) jelenleg is működő intézmény. A közügyektől eltiltott személy a Btk. 54. § 1. cikkelye értelmében nem vehet részt népképviseleti szerv tagjainak választásában, népszavazásban és népi kezdeményezésben. A jelenleg mellékbüntetésként, tehát önálló tételként ki nem róható szankció alkalmazásának két feltétele van: a bűncselekmény szándékos elkövetése, illetve a végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása. E büntetés időtartama a jelenlegi jogszabályok szerint egytől tíz évig terjedhet. Kirovása bírói mérlegelés kérdése, nevezetesen, hogy az elítélt méltatlan-e a közügyekben való részvételre, vagy sem. Az ítélethozó ebben a bűncselekmény tárgyi súlyát és az elkövető személyét veszi alapul.

Előbbinél az élet és súlyosabb vagyon elleni bűncselekmények elkövetése, utóbbinál pedig a többszöri visszaesés lehet indok. A mai gyakorlat szerint a bírák megalapozatlanul ritkán találják méltatlannak a bűnözőket a közügyekben való részvételre. Ezt bizonyítja legalábbis, hogy a szabadságvesztéseknek csupán egyharmada mellé rónak ki közügyektől való eltiltást.

Talán nem kell bizonygatni, hogy ez a gyakorlat köszönő viszonyban sincs a társadalom többsége által vallott értékekkel. A becsületes polgárok származásra való tekintet nélkül joggal érezhetik méltatlannak, hogy bűnöző életmódot folytató elemek az övékével azonos befolyással bírnak az ország sorsának alakulására. Első lépésben tehát a közügyektől való eltiltás kiróhatóságának feltételein kell változtatni. A mellékbüntetést függetleníteni kell a letöltendő börtönbüntetéstől és ki kell terjeszteni mindenféle garázda és vagyon elleni bűncselekmény büntetésére is. Második lépésben a szankció időtartamát kell korrigálni. A sorozatos, illetve visszaeső elkövetők esetében a minimálisan kiróható tétel öt év lehetne, amely minősített esetekben megsokszorozódna.

Persze méltánytalan és jogtalan lenne, ha a törvény kizárólag a szegényebb rétegekhez tartozó bűnözőket sújtaná. A politikai korrektség szellemében például a százmilliókat sikkasztó fehérgalléros bűnözők büntetése akár életre szóló közügyektől való eltiltás is lehetne.

A Büntető törvénykönyv ez irányú módosításával a társadalom számára kártékony rétegek elveszítenék a zsarolási potenciálban kifejeződő politikai értéküket. A törvénytisztelő többség érdekeit szolgáló kormányzatnak így nem kellene attól tartania, hogy a bűnöző tömegek majd bosszút állnak rajta a szavazataikkal. A közügyektől való eltiltás kiterjesztése egyúttal pozitív üzenet lenne a többségi társadalom felé is. Az állampolgári jogok gyakorlásának értéke megnőne, és egyértelművé válna, hogy az állam – származásra való tekintet nélkül – valóban a becsületes emberek érdekét szolgálja.

A lépés ellen talán csak a társadalmat kísérleti egerek tenyészetének tekintő emberjogisták tiltakoznának. Ők azonban a magyar társadalom idei bölcs döntésének köszönhetően már nem képviselnek számottevő erőt. A törvény életbelépését követő néhány év után pedig már nem lenne csőcselék sem, amelyet a szavazóurnákhoz terelhetnének.