A közös európai pénz, az euró megteremtése az eddigi integrációs törekvések egyik legnagyobb büszkesége volt, egészen a Görögországban bekövetkezett pénzügyi válságig, amely alapjaiban rengette meg a nemzetek feletti intézményként működő uniós monetáris rendszert.

A görög válság kapcsán ma már sokan megkérdőjelezik nem csupán az euro lehetőségét és szükségességét, de újra megszólaltak azon a szirénhangok is, amelyek az európai integráció bukását, annak teljes széthullását jósolják. Ismét felmerült a kérdés, hogy a nemzetállam és az unió egymást kizáró antitézist, vagy inkább egymást feltételező, egymást kölcsönösen szolgáló és megerősítő szintézist képviselnek-e? Milyen téglákból fog felépülni az Egyesült Európa épülete? Melyik modellt követjük majd? A nemzeti önállóságot és a nemzeti karaktert felszámoló, a központi hatalom alá begyűrt népek nyelvét, hagyományait és kultúráját felszámoló „brit modellt”, vagy a legkisebb csoportérdekekre is rendkívüli érzékenységet mutató, a multikulturalizmust és a maximális toleranciát képviselő, a központi hatalom mindenhatóságát tagadó, az autonómiát képviselő regionalizmusra, a polgárok önigazgatására, vagyis a szubszidiaritásra épülő „svájci modellt”?

Az emberiség kultúrtörténetének legnagyobb kihívását jelentő hatalmas vállalkozásnak vagyunk tanúi és egyúttal részesei is. A cél: megszüntetni Európa apró részekre történő megosztottságát, feloldani az évezredes sérelmekből táplálkozó nemzetek közötti ellentéteket, olykor gyűlöletet, és a nemzetek egyenjogúságára, a polgárok közötti egyenlőségre épülő Egységes Európát felépíteni. Soha még ilyen vállalkozásba nem fogott civilizált társadalom. Korunk integrációs építkezése az európai katedrálisok nagy, középkori építési korszakát idézi, melyeket évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül építettek.

Hol a pénz, hol az akarat fogyott el. Minden megrendelő és minden építőmester hozzátett, változtatott a stíluson. Európa katedrálisai azonban végül felépültek és csodálatos szépségűek. Valamennyiünk közös érdeke, hogy mielőbb felépüljön az Egyesült Európa és az valamennyi európai nemzet számára ugyancsak csodálatos legyen. Ezen azt értjük, hogy fogadja be és védje meg Európa „nagy és kicsi” nemzeteit egyaránt. Biztosítsa nemzeti nyelvük, hagyományaik, kultúrájuk egészséges fennmaradását és biztosítsa nemzeti érdekeik érvényesülését az unió széles dimenziójának keretei között.

A XX. század világháborúinak eredményeképpen a jelenlegi európai államok politikai határai és az egyes európai nemzetek, népcsoportok földrajzi elhelyezkedése erőteljes diszharmóniát mutat. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi merev államhatárokkal nem lehet az Egységes Európát felépíteni. Ennek felismerését jelenti a Schengeni Rendszer megteremtése, vagyis a nemzeti politikai határok átjárhatóvá tétele, azok fojtogató bilincseinek felszámolása. Ezzel az eddigi nemzetállami konfliktusok legveszélyesebb krízisfaktorát sikerült kiiktatni, mivel megszűnt a határrevízió politikai démonként bevethető réme is. Nevezetesen: ahol nincsenek országhatárok, ott nincs szükség határrevízióra sem. Az európai építkezésben éppen az a csodálatos, hogy a jövő Európája immár nem az országhatárok győztesek által kikényszerített tologatásából, milliós nemzetrészek kitelepítéséből vagy idegen hatalmak alá kényszerítéséből áll, hanem az európai tradicionális nemzeti kultúrák együttéléséből és együttműködéséből. Ez a folyamat alkalmas arra, hogy megteremtse és megerősítse az egységes európai érdekközösséget, az egységes európai gondolkodásmódot, vagy is: az egységes európai identitást.

Az európai diktatúrák megszűntével igen nagy számú, eddig elnyomott vagy eltitkolt és szőnyeg alá söpört nemzetiségi probléma került felszínre. Az unión belüli merev nemzetállami politikai határok lebontása, „Schengenland” megteremtése a magyarság számára megnyitotta annak lehetőségét is, hogy begyógyítsuk Trianon sebeit. Az eddigiekben a világ különböző részein élő, mindazon magyar származásúak részére, akik elhagyták hazájukat, igen nagyvonalú módon biztosítottuk a magyar állampolgárság elnyerését.

Akik viszont évszázadok óta nem mozdultak el otthonukból, de akiket a Haza hagyott el 1920-ban, azokat kizártuk ebből az alapjogból, vagyis súlyosan és igazságtalanul büntettük őket. Mivel az Európai Unió egyik sarkalatos alapelve a diszkrimináció legszigorúbb tilalma, ezért a magyar állampolgárság lehetőségének biztosítása a határon túli, történelmi magyarság számára az unió alapelveivel összhangban álló, magától értetődő kötelességünk lett. A Lisszaboni reformszerződés végre megteremtette az unió eddig hiányzó „emberi jogi dimenzióját”, ami azt jelenti, hogy a határon túl élő magyar kisebbségeket sújtó nyelvi és egyéb diszkriminációk esetei is perelhetők már az Európai Unió Luxemburgi Bírósága előtt. Ezt a lehetőséget a magyar kormánynak következetesen ki kell használnia. A magyar nyelv az unió egyik hivatalos nyelve. Annak betiltása bármely uniós tagországban az integrációs alapszerződések legdurvább megsértését képezi.

A Schengenland megteremtésével átlépett integrációs fejlődési küszöb a korábbiaknál is vehemensebben lobbantotta lángra a régóta folyó vitát, hogy az Európai Unió az európai nemzetállamiság tagadása, avagy sem. Sokak szerint már önmagában az „integráció” szó magába foglalja ezt a tagadást. Ezen megközelítés lényege, hogy a nemzetállami jogalkotási és kormányzati hatásköröket, a nemzetállami politikát és mindezzel együtt a nemzetállami szuverenitást és a nemzeti identitást is egyaránt megállíthatatlanul felemészti az integráció előrehaladó folyamata. A hagyományos európai nemzetállamiság elkötelezett nacionalista hívei éppen ezért lármásan követelik az integráció továbbvitelének leállítását, de legalábbis meghatározott szigorú keretek között tartását.

Az előző megközelítés filozófiájának tökéletes ellenpontjaként az integráció legharcosabb hívei a globalizáció és a liberalizmus jegyében az európai nemzetállamiságot az anakronisztikus maradiság nevetséges, idejétmúlt kategóriájának minősítik, amely a nacionalizmussal együtt a legfőbb ellenséget, az európai szuperállam megteremtésének könyörtelenül üldözendő akadályát képezi. A nemzetállamiság és az európai integráció nemzetek feletti koncepciója közötti ezen antitézis végigkíséri az Európai Unió egész eddigi történetét. Mindenekelőtt az úgynevezett 68-as generáció anarchista, forradalmi nézeteket valló képviselői kezdettől fogva odaadó csodálattal viseltettek a közösség szupranacionális intézményei iránt, mert szerintük azok „egy olyan új történelmi korszak születését képviselik, amelyben az európai történelem során oly sok gonoszságot és bajt okozó nemzetállam szép lassan felszívódik és eltűnik”. A 68-asok mellett számos komoly politikus is a nemzetállamot tette felelőssé a világháború kitöréséért és a további háborúk elkerülésének feltételét abban jelölte meg, hogy azt fel kell számolni.

Az integrációs folyamat gondos tanulmányozása azonban egyértelműen bizonyítja, hogy az európai egység útja éppen a nemzetállam tagadásától, a nemzetállam mint az integráció legfontosabb építőkövének felismeréséig, az unió és az európai nemzetek egyensúlyát és egymásra utaltságát szimbolizáló „integrált európai nemzetállam” megteremtésének irányába tart. Napnál világosabb, hogy az Európai Unió szilárd, tartós épületét kizárólag egészséges és szilárd építőkövekből lehet felépíteni. Márpedig ez maga az integrált nemzetállam, amely újjáélesztette és megerősítette a jó értelemben vett nacionalizmust, vagyis a nemzeti büszkeséget, a nemzeti identitást és törekvéseket. Példák sokasága bizonyítja (ír, görög, portugál, szlovák, cseh, észt, lett stb.), hogy a nemzetállam megújult és megerősödött az európai egységfolyamatban. Következésképpen az unió a nemzetállam modernkori újjáteremtésének alapjává vált, vagyis a nemzetállam az unió alapja és viszont, az unió a nemzetállamiság alapja.

1945 után az európai nemzetállam, bár közel állt hozzá, elkerülte saját megsemmisülését. Társadalmi demokratikus legitimációjának megerősítésével sikerült új, mélyreható konszenzust kialakítania, oly módon, hogy a közösség széles horizontján létrejött szupranacionális hatásköröket beépítette a nemzeti végrehajtás rendszerébe. Más szóval integrálta azokat a nemzeti kormányzati-jogi struktúrába és mindezzel képessé vált mint alapvető politikai szervezetet önmagát is továbbfejleszteni, nemzeti érdekérvényesítő képességét jelentősen megerősíteni. Ugyanakkor maga az unió is kizárólag azáltal képes az integráció folyamatát tovább vinni, mert alkotóelemei, vagyis a nemzetállamok megújultak. Ezen nemzetállami érdekérvényesítési reinkarnáció nélkül az integráció továbbfejlődése is lehetetlen lenne. A nemzetállam kategóriájának felszámolása egyúttal magának az európai integrációnak a felszámolását is jelentené.

Napjainkban az integráció alakulását irányító politikusok körében riasztóan nagy a bizonytalanság. Ahány vezető politikus, annyi eltérő megközelítés Európa jövőjét illetően. Különösen az alapkérdésekben nagy a tanácstalanság, hogy merre menjünk és milyen sebességgel haladjunk. Ez rendkívül veszélyes.

Alapvetően négy nagyobb csoportosulás rajzolódik ki az uniós tagállamok között. Az első csoportba a föderális Európa jól működő, a központi hatalmat lebontó, a regionalizmust megerősítő szubszidiáris államszervezet alapján álló országok tartoznak (Németország, Ausztria, Belgium).

A második csoport országai már továbbléptek a homogén nemzetállam tradícionális gondolatkörén és elindultak a központi államhatalmat megosztó, azt struktúrák szerint lebontó fejlődés irányába (Olaszország, Spanyolország, Portugália).

A harmadik csoport országai a konföderatív Európa („független államok szövetsége”) elvét követve, nem kívánnak továbblépni a kormányközi együttműködés nemzetállami érdekeket mindenek fölé helyező értékrendjén (Franciaország, Románia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia).

Végül, a negyedik érdekcsoport alapvetően elégedett az „Európa mint szabadkereskedelmi társulás” megoldással, vagyis nem kívánnak elmozdulni a már működő gazdasági-monetáris integráció alapjairól a politikai integráció irányába (Egyesült Királyság, Dánia, Svédország, Finnország, Írország).

Magyarország láthatóan még keresi a helyét a jelzett megoldási lehetőségek lényegi különbségeket mutató gazdag tárházában. Az Európai Unió nem önmagában ható csodaszer és nem bőségszaru, hanem a rendkívül sokrétű, különböző érdekviszonyok összeütközésének kegyetlen csatatere. Brüsszelben a nemzeti kormányok vezetői és szakértői minden egyes eurocentért, minden juttatásért, kedvezményért vagy előnyért késhegyig menő, ádáz küzdelmet folytatnak. Az elmúlt nyolc év kárba veszett idő volt. Kizárólag a korábbi politikai vezetés fogadta el azt a liberális gazdaságfilozófiai alapelvet, amely szerint a létrehozott automatizmusok önmagukban biztosítják az érdekérvényesülést. Más szóval, nem kell csinálni semmit, hagyni kell a folyamatokat működni. Holott az integráció intézményének egyik legfőbb jellemzője az, hogy egyenjogú partnerként beenged a „brüsszeli csatatérre”, vagyis minden tagállam képviselője kap egy széket a közös asztalnál. Az egyenjogúságnak ezt a lehetőségét azonban valamennyi szinten minden tagállami képviselőnek saját magának kell naponta kiharcolnia és érvényre juttatnia. Aki ezt nem teszi, azt beállítják a sor végére.

Magyarország európai integrációs sikereit, talpra állásunk lehetőségeit csakis egy fejlett szinten megteremtett eukonform hazai kormányzati struktúra biztosíthatja. Nemzeti érdekeinket kizárólag olyan elkötelezett központi és helyi tisztségviselők vihetik sikerre, akik magas szakképzettségük, több európai nyelven elsajátított anyanyelvi szintű tudásuk és magabiztos intellektusuk birtokában kellően eligazodnak az integráció valóban rendkívül bonyolult jogrendszerében, valamint hatásköri rendjében.

Mindezeken túlmenően mernek és képesek harcolni és kiharcolni papíron egyébként meglévő jogosítványainkat.

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára