Miért nem találtak rovásokat a Kárpát-medencei hun, avar és magyar sírok leletein? Részben, mert nem keresték, részben, mert ha találtak, elhallgatták, illetve a jól bevált módszerrel azt mondták rá az Akadémia hivatalos történelmi vonalát képviselők, hogy amit látnak egy-egy tárgyon, az nem rovás, hanem véletlen „karcolás”.

A sírokból előkerült tárgyak dokumentálása során – aminek része a fotózás is – a tárgyak díszített vagy díszítetlen első oldalát fényképezték le, a hátsót, ahol általában a rovások is láthatók, hanyagolták. Ebben nem a fotósok voltak a bűnösök, hanem azok a szakemberek, akik erre buzdították őket. Így az a kép alakulhatott ki, hogy a magyarok és a rokon türk népek, ha valaha használtak is rovást, már rég elfelejtették.

Egy neves régészünk, aki sajnos már az örök vadászmezőkre távozott, nem átallotta észrevenni, sőt nyilvánossá tenni a rovást az általa talált tárgyakon. Lett is erre pánik, és a fővárosból hamarosan egy vidéki nagyváros múzeumában találta magát… Nem célom írástörténettel foglalkozni, így nem taglalom azokat a leleteket, amelyek a napnál is fényesebben bizonyítják, hogy a magyarok saját fejlett írásbeliséggel érkeztek a Kárpát-medencébe. Mivel először a székelyek – a hunok utódai – telepedtek le, nem véletlen, hogy Erdélyben találták a legtöbb rovásleletet. A Székelyföldön egy-egy helyen egészen a XVI. századig használták ezt az írást, néha díszítésre is, mivel igen dekoratív.

Sokan, de nem elegen foglalkoznak a rovás eredetével, hiszen a különböző nézeteket eddig még nem sikerült kibékíteni, ami nem baj, hiszen minden átfogó kutatás így forrja ki magából az igazságot. Bakay Kornél és többek szerint is az írás – így a rovás – kialakulásának egyik bölcsője az ókori Közel-Kelet, Mezopotámia központtal.

A magyar rovás része lehet annak az írásrendszernek, amely a mezopotámiai sumer képírásból és az óegyiptomi írásból fejlődött ki. A „része lehet” fontos és döntő megállapítás, mivel az út kétirányú. Példa rá az erdélyi Tatárlakán 1961-ben N. Vlassa román régész által feltárt híres, képírásos agyagtáblák sorsa, amelyeket egy hamuval telt gödör fenekén talált meg. A leletek: 26 agyagszobrocska, két kőfigura, egy tengeri kagylóból készült karperec és három rajzos agyagtábla (Makkay János írt róluk monográfiát).

Ami gondot okozott a kutatók egy részének, az a lelet kora, ugyanis idősebb, mint a legrégebbi mezopotámiai hasonló sumer lelet, ha igaz a korhatározás.

A másik nagy jelentőségű és máig fejtörést okozó leletek a Torma Zsófia által, 1875-ben Tordoson talált agyagkorongocskák. A régésznő gyűjtése során a Maros-parti homokban mintegy 1100 darab, négyezer-ötszáz év körüli (bronzkori) cseréptöredéket és korongocskákat talált. Felfedezését a budapesti IX. Nemzetközi Őstörténelmi és Embertani Kongresszuson adta elő, ahol az Akadémia akkori vezetői – Hunfalvy Pál vezetésével – lesöpörték a színről. A sok hazai bántás és megalázás után munkája 1894-ben Jénában jelent meg, kivonatosan.

Hogy milyen hosszú ideig használták rovásukat a magyarok, avarok és hunok, bizonyíték rá a sok, késő századokban is alkalmazott írás. Csak néhány példa: Gelence, Székelydálya, Székelyderzs, Csíkszentmihály, Csíkszentmárton, Dálnok, Kilyén, Homoródkarácsonyfa, Vargyas, Aranyosszentmihály, Rugonfalva, Erdőszentgyörgy, Énlaka, Bögöz – és Tászoktető.

Az utóbbi lelet Ditrótól (Csík) mintegy 12 kilométerre, 1500 méter tengerszint fölötti magasságban van (volt). Kémenes Antal nyolc hosszú rótt szöveget mentett meg, de a lelőhely elpusztítása azóta is zajlik. Meg kellene menteni, legalább a maradékot.

Az említett lelőhelyek Erdélyben találhatóak. Érdekes, mivel a legnyugatibb előfordulás a dél-svájci Val d’Annivier-völgyben, 1990-ben Pinsecen megtalált, 500 éves gerendára rótt felirat. Ez azt jelenti, hogy az ott élő ősi lakosság vagy a hunok maradéka, vagy – a nemrég elhunyt Vajay Szabolcs szerint – kalandozó magyarok leszármazottja. Sorolhatnánk tovább a rovások lelőhelyeit, mert azért van a Felvidéken és az anyaországban is. Csak nem olyan tömegével, mint a Székelyföldön.

Az okot fentebb kifejtettem; nálunk valószínűleg sok értékes lelet lappang múzeumok raktáraiban. Nagy szolgálatot tennének a magyar történetírásnak lelkes fiatal szakemberek, ha mozgalmat indítanának, azt célozva meg, hogy átnézik az évtizedek óta dobozokban heverő hun, avar, magyar sírok leleteit. Hátha kincsekre találnak.