Na de nézzük a tényeket: Azzal már az amerikai felderítés is tisztában van, hogy az eddig szabadon engedett guantanamói és baghrami (Afganisztánban található fogolytábor) börtönök gyanúsítottaiból 75-en újra csatlakoztak különböző terrorszervezetekhez.

Persze Washington szépíti a dolgot és azzal érvel, hogy ez az arány kisebb, mint az amerikai bűnözők visszaesési kvótája. Na, ettől már meg is nyugodtunk. Vagy mégsem?

Az első kérdés, amely felmerül, hogy miért nem küldik vissza ezeket az embereket a saját hazájukba? Az egyik jelölt, Mahmud Assem Mohamed al-Asmi például palesztin származású, de rendelkezik a Szaúd-Arábiai Királyság állampolgárságával. Egy al-Kaida-kiképzőtáborban készítették fel a szövetséges haderők elleni háborúra. Mahvat Rafat al-Qwari a Gázai övezetben látta meg a világot, az al-Kaida tagja volt és Kandaharban harcolt az amerikai csapatok ellen. Ekkor került tengerészgyalogosok kezére. Mohamed Abdullah Taha Mattant az al-Kaida egyik búvóhelyén került amerikai őrizetbe. A 29 éves férfi Ciszjordániából származik.

Ám érdekes módon sem a szaúdiak, sem a palesztin, illetve az izraeli hatóságok nem lelkesedtek az ötletért, hogy ezek az emberek hazatérjenek. Nem kétséges, hogy azért, mert látják a bennük szunnyadó kiinduló veszélyt. Na meg náluk van már elég bombagyáros, ergo nem akarják tovább rontani a statisztikát. Jogvédők még azzal is érvelnek, hogy saját országaikban például Jemenben, Pakisztánban, Afganisztánban, Szíriában, Törökországban esetleg bebörtönöznék vagy megkínoznák őket.

De az ég szerelmére, ne tekintsük őket áldozatnak, hiszen saját jószántukból csatlakoztak a világ legveszélyesebb szervezeteihez, mint a talibán vagy az al-Kaida.

Akkor tovább okoskodom: Miért nem ad nekik az Egyesült Államok kormánya zöldkártyát?

Ha annyira békés fickók, akkor nyilván jó adófizető, és mintaamerikai válhat belőlük rövid idő alatt. Vagy talán kissé „durcik” lettek a guantanamói táborban fogva tartóik ellen? Nem jött be nekik a vízbefojtást imitáló „kihallgatás”, az alvásmegvonás vagy a szenzorikus dezorientáció (napokig fülhallgatóval, bekötött szemmel, vastag kesztyűben és mamuszban ülni egy cellában minden külső inger kizárásával). Én sem szeretném azt, aki így bánik velem, sőt, esetleg bosszúterveket is forraltam volna az elmúlt nyolc évben.

Tavasszal, amikor éppen Los Angelesben jártam, vettek az ottani hatóságok több szomáliai bevándorlót őrizetbe, akik öngyilkos merényleteket terveztek a városban. Az elmúlt napokban afgán férfiakat fogott el az FBI terrorcselekmények előkészítése miatt. Talán ezért akar Washington megszabadulni a több száz fogolytól. Ezért én is abból indulok ki, hogy ezek az emberek potenciális veszélyforrások. Mivel 23 éve foglalkozom terrorizmussal, talán nem látom túl rosszul a helyzetet.

Egyetlen európai ország sem nyújtogatja a kezét, hogy kapjon a szabaduló illegális harcosokból vagy al-Kaida-tagokból. Hiszen ha ezek újra a terrorizmus útjára lépnek, annak beláthatatlan következményei lennének a befogadó országra nézve. Nagy-Britanniában és Németországban már megvan az emberi infrastruktúra radikális muszlimokból, akik hősként tekintenének a szabadulóra és szívesen vennék, ha a pakisztáni kiképzőtáborban szerzett tapasztalatait továbbadná nekik.

Ez a veszély nálunk jóval kisebb, de nem lehet teljesen kizárni. Vallási fanatikusok, vagy velük szimpatizáló radikális csoportok felhasználhatnák a betelepülő (ex?) al-Kaida tagot. Ki garantálja, hogy ez nem fog megtörténni? A titkosszolgálatok, akik jobban el vannak foglalva saját gondjaikkal, botrányaikkal, mint feladatik ellátásával?

Persze a kormány már lakást is ígért a befogadandó személynek, nyelviskolát, segélyt, munkahelyet, integrációs programokat. Hát hurrá, Magyarország egy jóléti szociális állam, gazdag és boldog polgárokkal.

Mennyire örülhet az ilyen híreknek az a családos, aki már csak azért dolgozik, hogy a sárga csekkeket fizetni tudja. Egy hiteltörlesztési problémák miatt kilakoltatott kétgyermekes anya is szívesen elfogadna egy lakást. De ők nem terroristák, így nekik nem jár.

Nem akarok sem kirekesztő, sem intoleráns lenni, ám amikor a hallássérültektől és a vakoktól vonja meg a kormány a támogatást, akkor miért kell nekünk a világ leggazdagabb országának játszani a pedálgépet?

Szüleim arra tanítottak, hogy amit elkezdek, azt fejezzem is be, és hogy ha elszúrok valamit, akkor vállaljam a konzekvenciákat is. Tényleg, most rólam, egy egyszerű kis újságíróról vegyen példát Washington? Ezt magam sem gondolom komolyan. Viszont egy választási szlogent vegyünk át Amerikától 2010-re: „Change we need”. Változásra van szükségünk, de nagyon.