Ha nincsen alá-fölérendeltségi viszony az államok között – mint ahogy elvileg nincs, hiszen az ENSZ nem állított fel egy listát arról, ki az első, második stb. –, akkor ezen az alapon mi is írogathatnánk tanácsokban bővelkedő leveleket az USA-nak, a franciáknak, a kínaiaknak vagy a hottentottáknak.

Képzeljük el a New York Times szalagcímét: „Martonyi, Magyarország külügyminisztere aggódik az amerikai kormány terrorellenes intézkedései kapcsán az emberi szabadságjogokért.”

A republikánusok már össze is hívják a kongresszus rendkívüli ülését, ahol Clintonné és Obama fejére olvassák a magyar kormány rosszallását. Anakronizmus? Igen. Fordítva elképzelhető? Naponta megtörténik. Most akkor ki tartja tiszteletben a demokráciát és a szuverenitást?

Mi egyébként igyekeztünk demokraták lenni. Az első világháború után kezdeményeztük, hogy hallgassák meg az elcsatolásra ítélt területeken élők véleményét arról, hová kívánnak tartozni. A világ nagy demokratái erről hallani sem akartak. A második után rendeztünk egy választást, ahol 57 százalékot kapott a Kisgazdapárt, vagyis a nemzeti jobboldal. A magyarok tehát demokratikusan úgy döntöttek, nem akarnak kommunizmust. Mégis lett.

1956-ban egy kicsit határozottabban megismételtük ezt az óhajunkat, akkor sem akceptálták. A rendszerváltáskor nem rendeztünk nürnbergi pert (elég helytelenül), nem volt katonai hatalomátvétel vagy hasonló, hanem demokratikus választáson nemzeti kormány alakult. A Nyugat ezt is nehezen viselte.

Mellesleg a demokrácia iránti olthatatlan vágy magyar genetikai sajátosság, mert a határon túliak is (Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban, Kárpátalján) egyaránt a politikai pártokban és a demokratikus választásokban látták a megoldás lehetőségét, és nem nyúltak fegyverhez, nem robbantottak, mint a baszkok vagy az írek, hanem fegyelmezetten az urnákhoz járultak. Ezt sem hálálta meg a demokratikus Nyugat.

A csúcs azonban mostanra érkezett el. Miután egy csalásokkal hatalomra jutott, alkalmatlan, gyűlölt, tolvajbanda nyolc évig fosztogatott, pusztított, sőt időnként lőtt is, a magyarok megint roppant jól nevelten azzal válaszoltak, hogy elmentek voksolni, és bő kétharmaduk a jobboldalra szavazott. Ennél demokratikusabban ezt már nehéz lett volna intézni. Erre megint jönnek a demokrácia-oktatók, és már azt feszegetik, hogyan lehetne törvényesen (érdekes, a négyfős balliberális többségnél 2002 és 2006 között ez nem merült fel, csak most, a kétharmadosnál) vagy akár törvénytelenül (!) is elmozdítani Orbánt.

Nesze neked demokrácia! Most aztán jól megkedveltük. Ez pont olyan, mint amikor a románok és a szlovákok próbálják beleverni az ottani magyarok fejébe, hogy szeressék már azt az országot, amelyik folyton kibabrál velük. Nem azon csodálkoznak, vajon a csíki hokisok miért rühellik a román himnuszt (bizonyára megvan rá az okuk), hanem fenyegetőznek és követelnek: tessék énekelni, tessék rajongani a piros-sárga-kék trikolórért.

Én ugyan soha nem voltam demokrata érzelmű, de azt hiszem, sokkal inkább az vagyok, mint az erről szemináriumokat tartó nyugati politikusok.

Ungváry Zsolt