Kerek ötven évvel ezelőtt váltott elégtelenre a születésszám Magyarországon. Mérhetetlen züllésünk, pusztulásunk, történelmi méretű eladósodásunk, elvénülésünk jellemzésére elég, ha idézem Jobbágyi Gábor professzor népesedésünk számadatait is feldolgozó írásából néhány sorát („Miért és hogyan irtja ki a magyar állam saját népét” Hitel. 09/3): Ha a jelenlegi állapotok maradnak, „a magyar népesség teljes kipusztulása kb. 200 év múlva következik be. A magyar állam megszűnése legkésőbb 100 év múlva várható a jelenlegi folyamatok között.”

S még hozzáteszi: „Óvatos becslésem szerint hazánkat az elmúlt 50 év család és gyermekellenes politikája miatt 3 millió fő emberveszteség érte… Az eddigiekből levonható az a következtetés, hogy Magyarországon öt évtizede tudatos népirtás zajlik”.

Egy nép sorsa alakulásáért első számú felelősnek a politikát szokás tartani, bár ez a demokráciában nagyon is vitatható. Hiszen épp az a nagy találmány a demokráciában – bár meglehet, csak eszményi változatában – hogy a felelősséget visszacsatolja magára a népre: válaszd ki szabadon, kikre bízhatod magad, családod, néped sorsát, jövőjét, a te bűnöd lesz, ha méltatlanokra bízod és meg is bűnhődsz érte.

Ha az valóban demokrácia. Mert a jelenérdek szolgálatának végképp elkötelezett, a feltétlen népszerűségnek kiszolgáltatott politika a demokrácia vezérlésére teljességgel alkalmatlan és képtelen. A jövőt, a sorsépítő távlatokat csak kellő fegyelemmel, s olykor próbatevő áldozatokkal lehet szolgálni, ámde áldozatok megkövetelése, élősdi hajlamok korlátozása, fogyasztói igények fegyelmezése nem terem népszerűséget sem a pártoknak, sem a sajtónak.

Fél évszázad iszonyatos önpusztításával érdemben, kellő színvonalon, igazolható eredménnyel nem foglalkozott sem a politika, sem a tudomány, sem a közvélemény.

II. János Pál írta az Élet Evangéliumában: „Mindenkinek rá kell döbbennie, hogy a jó és a rossz, a halál és az élet, a halál kultúrája és az élet kultúrája közti hatalmas és drámai összeütközés előtt állunk”.

Nos, már túl vagyunk rajta, a halál kultúrája országos méretben agyagba taposta az élet kultúráját Magyarországon. Népesedésünk csődje úgy elmélyült, a kötelező kísérletet a felszámolására már nem is lehetne a politikára bízni. Olyan távolra, sőt egyre inkább szembe kerültünk a népesedés gondozásának, alakításának kívánatos, stratégiailag kidolgozható vezérlésétől, hogy a tudományok sokkal-sokkal tevékenyebb besegítését tovább nem nélkülözhetjük.

A legsürgősebb és legfontosabb történelmi tennivalónk ez, nyilván csak szerény jelzését képviselheti ez a nyílt levél.

Kiindulhatunk akár abból, hogy az emberi lét első számú sorskérdése a népesedés témaköre, társadalmak életképességének, fennmaradásának főtörvénye az élet és a javak újratermelése. Tartalmazza ez a főtörvény azt a nyilvánvaló következtetést is, hogy aki a társadalom létalapjából, az élet és a javak újratermeléséből akaratlagosan kivonja magát, miközben élvezi és fogyasztja élő társadalmi környezetének javait, vívmányait, segítségét, szolidaritását, ezt csak másokon élősködve teheti, noha erről a világméretekben elhatalmasodó élősködésről még a szakirodalom is alig vesz tudomást, bár züllesztése, pusztítása az élet minőségében is, vesztett mennyiségében is világszerte mérhető.

A javak újratermeléséből az élősködők kimaradása legfeljebb az életszínvonalat morzsolja le, nélkülözést okoz, esetleg nyomort, de a társadalmat nem pusztítja el, a történelem erre bizonyság. Az élet továbbadásának megtagadása viszont a legpusztítóbb, gyilkos élősködési forma, maga a halál, minthogy magát a társadalom életét fogyasztja, éli föl.

Ha számításba vesszük, hogy a legnagyobb tömeghatású ösztönző az anyagi, akkor az élet továbbadásának megtagadásánál közvetlenebb ösztönzőkre is vessünk egy pillantást, felmérések százai mutattak igen hasonló eredményeket. Találomra idézek egyet: az eltartott nélküli keresők jövedelmi fejadagja átlagosan kétszerese, háromszorosa, három és félszerese volt azonos munkát végzők között a három vagy több eltartottat ellátó család jövedelmi szintjének. A Százak Tanácsa nemrégiben rákérdezett a „szociális” miniszterre, voltaképp egyben a kormányra is: nem vennének-e példát szociális érzékenységből az ókori rabszolgatartóktól vagy a középkori földesuraktól, akik felfogták, hogy a személyesen elvégzett munkát az ezer évek óta hagyományos, családra méretezett természetbeli bérrel (búza, szalonna, bocskor, tehéntartás stb.) kell megfizetni.

Tehát ne csak az éljen meg belőle, aki elvégezte a munkát, hanem az asszonya is az általa szült és nevelt jövendő anyákkal és munkaerőkkel.

Adam Smith (Ricardo, Malthus) a természetbeli bérezés nyomvonalán fogalmazta meg a közgazdaság és a demográfi a bérelméletét, mely szerint a munkabérnek fedeznie kell nemcsak a munkaerő napi, de távlati újratermelésének költségeit is, tehát a család teljes ellátását lehetőleg a kor színvonalán, a nevelés, a megélhetés, az oktatás kiadásaival együtt. A tudomány legyalázása és a népesedési csőd legdurvább, s meglehet leghatékonyabb életellenes ösztönzője az a tény, hogy a felnőtt lakosság igen nagy, kétségkívül 90 százalék fölötti többségének fogalma sincs a munkabér családot illető nagyobbik felének a létezéséről és szerepéről. Politikusok nagy többségének sincs erről fogalma, iskolákban, egyetemeken, országgyűlési vitákban sosem találkoznak vele. Így alakulhatott ki, már nemcsak az elmúlt fél évszázadban, de jóval hamarább az a népirtó irányzatú jövedelemelosztás, amely fejedelmi ajándékokkal premizálja a társadalom pusztítóit, a gyilkos élősködést megvalósító sterilizáltakat, a művi abortusz törzsközönségét, a meleg „házaspárokat”, az új életformát megvalósító szingliket, s általában is az utódlás akaratlagos megtagadóit.

S ugyanekkor élethosszig bünteti nélkülözéssel, nyomorral, kiszolgáltatottságokkal válogatottan azokat, akik mások helyett is szülnek-nevelnek utódot. A népirtásra ösztönzésnek ez a rendszere évszázadon túlra is visszavezethető, s naponta hozza jövőnket „a halál kultúrájába” belemorzsoló eredményeit.

Teljesebb a kép, ha hozzáfűzöm: nemcsak anyagiakban premizáltak gazdagon a baloldal gyerektagadó kedvencei, előjogokban is. A sterilizáltak az Alkotmánybíróság és a parlament többségi határozatával megkapták élethosszig a gyilkos élősködés „szabadságjogát”, hasonlóképp megkapták az egynemű „házaspárok” is. A művi abortusz törzsgárdája a magzatgyilkolás jogát, és mindnyájan, a szinglikkel, az akaratlagos gyermektelenekkel együtt megkapták a jogot munkabérük családot, gyermekeket illető nagyobbik felének elsikkasztására és szabad felhasználására.

Egy rápillantással felfogható, hogy a népesedés témakörének ez az egyetlen részlete is annyi szakmai, tudományos, ideológiai problémát zsúfol össze, amely a tudományok meghatározó jelenléte nélkül kezelhetetlen. Teljes a káosz. Elképzelni is nehéz, hogyan lehetett elhitetni százmilliókkal – sok tízmillió diplomással köztük – azt az oktondi képtelenséget, hogy „az élet újratermelése”, az utód nemzedékek világra hozatala, szükségleteinek korszerű ellátása, felnevelése, oktatása, munkába állítása, családalapítása (Theodor W. Schultz Nobel-díjas közgazdász számításai szerint a nemzeti jövedelem 30 százalékát igénylő „jövő beruházásai”) magánügy, hobbi, jóleső időtöltés: ki bélyeget gyűjt, ki kutyát tart, ki gyereket nevel – ez a liberális világ rendje.

És mit szól mindehhez a közvélemény? Tízezernyi levelet, hozzászólást, vitacikket olvastam a népesedési viták témakörében 35-40 év óta, az alábbi rövid részletet jó nevű pályatársam – szociográfus, publicista, szociológus – (alá nem írt) leveléből idézem. A legáltalánosabban képviseli a balliberális értelmiség szemléletét. Nyoma sincs már ebben a munkabér családot illető nagyobbik felének.

„Szólamokat pufogtatni persze lehet, de az igazság mégiscsak az: civilizált társadalomban, ahol az ember már nincs vak ösztöneinek és a természet törvényeinek alárendelve, az egyén szempontjából a gyerek lehet önző érdek, felelőtlenség vagy többségében – merjük kimondani – hobbi, (tehát magánügy), mint teszem azt, a bélyeggyűjtés, a kutyatartás stb. Ha pedig hobbi – és nyugodtan elfogadhatjuk, hogy az –, ezt mindenkinek önerejéből kell finanszíroznia! A gyerek tehát öncélú kedvtelés, amelyben manapság a közösség szempontja semmiféle szerepet nem játszik. A nemzet pedig nem fog kihalni, emiatt nem kell aggódnunk, mindig lesznek olyanok, akiknek a gyerek a hobbijuk, mint ahogyan kutyabarátok is mindig vannak, ha nem is kapnak kutyapótlékot és kutyaólat…”

A tudományok igen tevékeny besegítése nélkül itt már hiteles politika jó szándéka, a java értelmiség nemzetféltése sem állíthat meg bennünket a végpusztulás lejtőjén. Hiszen kötetnyi terjedelemmé szaporíthatnám azoknak az életellenes gócoknak a felvázolását, amelyek elvénült társadalmunkat napról napra továbbpusztítják.

Íme néhány csak címszavakban, kifejtés nélkül:

Életellenes a csak a javak újratermelésére alapozott, az élet újratermelésétől, a társadalmi kontinuitástól függetlenített nyugdíjrendszer.

Életellenes az évtizedek óta szívósan reklámozott, főrangra emelt értékrend szentháromsága – jólét, kényelem, szórakozás-élvezkedés – megtoldva még a csúcsra emelést a személyes karrier igézetével oly mértékben életellenessé gyúrni az értékrendet, hogy gyermeket szülni, nevelni csak a megtagadásával lehet.

Életellenes a médiára, elsősorban az elektronikus médiára bízott szocializáció. Természetesen életellenes a magzatgyilkolás szabadon igénybe vehető intézménye, a manipulált „szabadságjogokba” öltöztetett „egyneműek házassága”, a kurtizán életmódra becélzott sterilizáció, a drog, az alkohol és így tovább. Az elvénülő társadalomban már az életellenes erőké a főszerep, voltaképp maga a társadalom vált életellenessé. Hiszen az emberi lét alapkonfliktusa voltaképp az élet igenlése és tagadása, az adott korszerű és gyakran nehezen felismerhető formákban. A politikai harcok lényege is az életigenlő és az életellenes erők küzdelme, s ebben a küzdelemben könnyen eltévedhet, aki csak a „jobboldali” vagy csak a „baloldali”, csak a „nemzeti” vagy a „kozmopolita” mundérokról ítél, csak azokra figyel.

Korunk legvalóságosabb „kétpártrendszere” ez, megosztja a pártonkívüliek társadalmát, de frontja átvonul belül a pártokon is, melyek csak annyiban különböznek egymástól, milyen arányban tömörül – nem annyira a tagságuk, inkább a vezérkaruk – egyrészt az élet, a megmaradás pártján, másrészt akarva-akaratlan, tudva-tudatlan – a pusztulásén. Mert az élet és a halál, a megmaradás és a pusztulás pólusai közé rendeződnek – nem ám csak a népesedésben – e pólusokra tájolódnak az ilyen-olyan hatalmi törekvések, politikai, ideológiai tusák, hitviták, manipulációk, a gazdaság, a kultúra szövedékei.

Az elvénüléssel beáll a társadalom agóniája, minden lehetséges részletében életellenessé telítődik, maga az elvénült demokrácia is gerontokráciává – vénuralommá – alakul, és már további önsorsrontás nélkül is naponta gyorsuló mozgással halad a végpusztulás felé.

Ha Jobbágyi professzor számításai megalapozottak, az utolsó történelmi pillanatokhoz érkeztünk, amikor még lehet remény, hogy kellő önfegyelemmel, több évtizedes áldozatok vállalásával lefékezhetjük, megállíthatjuk pusztulásunkat.

Megítélésem szerint a számítások megalapozottak, viszont a kellő önfegyelmet és áldozatvállalást én kétségesnek látom. Ám akiben szikrányi tisztesség szunnyad, ebben a helyzetben nem állhat félre, egymással tusakodó hiteinktől, világnézeteinktől függetlenül az önvédelem a legbelső parancs.

Külön hangsúlyt érdemel e nyílt levél legfontosabb üzenete: tele a közéletünk életellenes erőtényezőkkel, ma már ezek szabják meg, ösztönzik, kényszerítik ki ügyeink-dolgaink alakulását, naponta taszigálják a magyarságot a megsemmisülés felé. A halál kultúrájának ezektől az ösztönzőitől a tudományok felmentő serege nélkül nem szabadulhatunk.

Fekete Gyula