Amerika háborúba hergeli önmagát Kína ellen?

Amerika gazdasága rossz bőrben van, és ezt nemcsak én mondom, hanem az amerikai média szalagcímei is erről árulkodnak. „Az amerikai gazdaság már a szakadék szélén áll” (theconversation.com, 2025. 10. 02.) „A közelgő amerikai pénzügyi válság” (project-syndicate.org, 2025. 10. 17.) „Elkerülhetetlen a következő pénzügyi válság, és amerikai lesz” (euractiv.com, 2025. 10. 12.) „Egy amerikai gazdasági összeomlás hogyan alakíthatná át a világot?” (moderndiplomacy.eu, 2025. 10. 06.) „Pénzügyi krach jön” (engelsbergideas.com, 2025. 10. 29.)

Nincs is hatékonyabb módszer egy gyengélkedő gazdaság feltuningolására, mint egy jó kis háború. Rooseveltnek egyszer már bejött. Miért ne működne megint? Az amerikaiak és általában az angolszászok egyébként is imádnak háborúskodni. Ez egyfajta elemi késztetés náluk, egyszerűen benne van a vérükben.

Az American Journal of Public Health szerint az USA 1776-os megalakulása óta 393 katonai beavatkozásban vett részt más országokban. 1945 óta több mint 200 ilyen háború volt, ebből 114 a poszthidegháborús időszakban (1989 után). Ezenfelül minden 1952 óta kirobbant összecsapásból (248 konfliktus 153 országban) 201-et indított az USA a több mint 1000 kém- és katonai bázisa egyikéről a világ minden táján. A második világháború óta, a béke állítólagos aranykorában az Egyesült Államok hadserege mintegy húszmillió embert ölt meg vagy segített megölni, legalább 36 kormányt buktatott meg, legalább 86 külföldi választásba avatkozott bele, több mint 50 külföldi vezető megölésére tett kísérletet, és több mint 30 országban bombázott.

Amerika közvetlenül felelős ötmillió ember haláláért Vietnámban, Laoszban és Kambodzsában, és több mint egymillióért 2003 óta Irakban. 250 éves létezése alatt az USA 234 évben viselt háborút valamely ország ellen, míg Kína csak hármat vívott ezer év alatt. Csalhatatlan előjel, hogy újabban az amerikai médiában megszaporodtak a Kínával való konfliktussal kapcsolatos drámai hangvételű spekulációk. Az Egyesült Államok valószínűleg elveszítene egy Kínával vívott hosszú háborút az ipari és műszaki kapacitás hiánya miatt.

A modern háborúkat azok a nemzetek nyerik meg, amelyek termelésben, innovációban és a katonai erejük fenntartásában túlszárnyalják az ellenségeiket. Kína ma már uralja a globális gyártást – a hajóktól a drónokig –, míg az Egyesült Államok hagyta elsorvadni ipari bázisát. Ha háború törne ki, Amerika megnyerhetné a korai csatákat, de Kína termelési ereje és alkalmazkodóképessége hosszú távú előnyt biztosítana számára. (The U.S. Is on Track to Lose a War With China, theatlantic.com, 2025. 10. 28.)

James Holmes neves tengeri stratéga aggódik, mert Kína katonai-ipari felemelkedésének empirikus bizonyítékai brutálisan megkérdőjelezik az amerikai stratégia egyik alapvető feltételezését, miszerint az amerikai nyitott társadalom dinamizmusa elkerülhetetlenül diadalmaskodni fog az autoriter tehetetlenség felett. Holmes kétségei nem csupán elméleti aggodalmak, hanem mélyreható stratégiai riasztás, amelyet Kína legújabb technikai eredményei és az ipari kapacitás terén a két ország közötti hatalmas, fenntarthatatlan egyenlőtlenség kettős valósága váltott ki. (Is China’s Defense Industry Actually Outcompeting the United States?, nationalinterest.org, 2025. 11. 13.)

Ideológiailag is megágyaz a Kína elleni háborúnak az a Nyugaton egyre szélesebb körben terjedő elmélet, miszerint Kína valójában nem kommunista, hanem nemzetiszocialista állam, nyílt etnonacionalizmus, állami kapitalizmus, antiliberalizmus, bevándorlásellenesség, autoritarizmus, antiglobalista külpolitika, hiperprotekcionista kereskedelem, nacionalista iparpolitika, tudományos rasszizmus, hagyományos családi értékek, militarizmus, eugenika, etnikai sovinizmus és technofuturizmus gondosan megtervezett ötvözete. Ezeknek az elemeknek ugyanis semmi közük a marxizmushoz vagy bármilyen baloldali eszméhez. Összességük egyértelműen jobboldali világnézetet alkot, konkrétan a nemzetiszocializmus modern megtestesülését, amely így nem vesztette volna el a XX. századot, hanem csak kontinenst váltott, és Kínában győzedelmeskedett.

Az utóbbi évtizedek a liberalizmus mindenhol tapasztalható markáns visszaszorulásának a története: hanyatlás, bomlás, egyre nagyobb népszerűségvesztés és elutasítás világszerte, miközben Kína gondosan kalibrált, kínai sajátosságokkal rendelkező „nemzetiszocializmusa” globális jelentőségre tett szert, és továbbra is emelkedőben van. A kínaiak nemzeti identitásról alkotott elképzelései mélyen biológiai alapúak, és a külföldi imperializmus okozta áldozati narratívában gyökereznek. Ez az antiimperialista nacionalizmus a Kínai Kommunista Párt (KKP) uralma alatt sokáig összefonódott az internacionalizmus ideológiai elkötelezettségével, a Mao utáni időszakban azonban egyre nagyobb szerephez jutott a konfucianizmus-neotradicionalizmus, mivel a KKP egy tisztább formájú hierarchikus és kontrollált etnonacionalizmusra váltott.

Másrészt „Kína szerepe az antiszemitizmus térnyerésében 2023. október 7. óta nincs eléggé kihangsúlyozva, és egyre kifinomultabbá és célzottabbá válik, ami garantálja, hogy Peking nem szándékozik abbahagyni. […] Az október 7-i Hamász-támadás után néhány nappal a kínai állami televízió azt állította, hogy Amerikát pénzéhes zsidók egy csoportja irányítja. […] Mint oly gyakran, Kína antiszemitizmusa és Amerika-ellenessége kéz a kézben jár. […] A Kínából származó, államilag támogatott antiszemitizmus tovább súlyosbíthatja a jelenlegi válságot. Figyelembe véve a szovjet anticionizmus tartósságát, Kína példátlan, több generációra kiterjedő zsidógyűlöletet hagyhat maga után a világban.” (China Is Building an Anti-Semitic Leviathan, commentary.org, 2024. 10. 15.)

Ezen az atlantista-cionista optikán keresztül szemlélve tehát Kína egy „militarista, nemzetiszocialista és antiszemita” állam volna, amely megérett egy demokratikus keresztes hadjáratra. Annál is inkább, mert a cionisták egyáltalán nem örülnek annak, hogy nem tudják korrumpálni a KKP KB tagjait ugyanúgy, mint az amerikai kongresszus tagjait az Amerikai–Izraeli Közügyek Bizottságán (AIPAC) keresztül. Az meg kimondottan irritálja őket, hogy Hszi Csin-ping nem hajlandó Izraelbe zarándokolni és kipában hajlongani a Siratófal előtt, képzelt bűnökért vezekelve. Ha belegondolunk, valószínűleg a cionistáknak van a legnagyobb bajuk Kínával. Így már mindjárt érthetőbbé válik Samu bácsi Kína-ellenes kardcsörtetése is.