Az Egyesült Államoknak mint szuperhatalomnak abból származik a helyzeti előnye, hogy a globális színtéren – legalábbis momentán – hiányzik egy politikai hatalommal és akarattal ellátott valódi rivális, ugyanakkor azonban legfőbb jellemzője egyrészt a messianisztikus természetű eleve elrendelésbe vetett hite, amely arról győzi meg, hogy az egyetlen lehetséges „Jó” céljainak megfelelően cselekszik, másrészt pedig a születési aktusának számító Európa-ellenessége.

Manapság politikailag korrekt körökben szinte kötelező lelki gyakorlatnak számít az európaiak állítólagos Amerika-ellenessége miatti sopánkodás, holott ez egy újabb keletű, alkalmi, szórványos és gyakran csak felületi érzés, szemben az amerikaiak zsigeri Európa-ellenességével, amely az első angol gyarmatosok Amerikába érkezésétől datálódik, és mint ilyen, a Zarándok Atyák Amerikájának szellemiségét képviselve nemcsak hogy mindmáig inspirálja az Egyesült Államok politikáját, de az idők folyamán mélyen beleivódott az átlag amerikai mentalitásába is. Különösen azok között, akik vallási okokból hagyták el az Öreg Kontinenst, vagyis a hivatalos (katolikus és anglikán) egyházzal és az őket támogató államokkal szakító fundamentalista protestánsok körében.

Tagadhatatlan, hogy az egész amerikai történelemre kitörölhetetlenül rányomja bélyegét annak a harcnak az emléke, amelyet a vallásszabadságért folytattak az anglikán egyház és különösen a katolicizmus, a popery (pápaság), a katolikus egyház abszolút uralma és vallásüldözései ellen. Ez azt jelenti, hogy az amerikai kollektív tudat létrejöttével párhuzamosan meggyökeresedett a „feudális” Európa iránti megvetés, amely Európa a királyaival, császáraival, uralkodóival és pápáival mást sem csinált, csak állandóan háborúskodott, politikai célokra használta a vallást, és sohasem próbált igazságos kormányzatot létrehozni, vagy az állampolgárok szabadságáért és boldogságáért ügy­ködni. Ily módon azóta, hogy az amerikai földrészre tették a lábukat, a Zarándok Atyákat és utódaikat annak az eszméje járta át, hogy történelmük a héberek biblikus történetének mintájára az Istennel kötött szerződés eredménye, aki az Újvilágban megtalált paradicsomért cserébe azt a küldetést bízta rájuk, hogy mentsék meg és térítsék meg a háború és romlottság áldozatául esett maradék világot.

Számtalan utalást találunk a XVII. századi szövegekben a választott nép státusára: „a kiválasztottak”, „Isten népe”, „a Krisztus népe”, „a látható szentek”, és így tovább szerényen… Massachusetts államot, az észak-amerikai puritánok őshazáját sokáig Isten országának (God’s country) nevezték, ugyanúgy, ahogyan például a kanadai Québecet „szép provinciának” hívják. A többi nemzettel szembeni eme felsőbbrendűség-érzet magyarázattal szolgálhat az USA külpolitikájának imperialista aspektusaira nézve is. A „kiválasztottság” bizonyossága és a többi néppel, különösen az európaiakkal szembeni szuperioritás tudata a Zarándok Atyák történetén keresztül épült be az amerikaiak kultúrájába, olyannyira, hogy manapság a palesztinai zsidókkal való szolidaritásuk és az Izraelnek nyújtott feltétlen támogatásuk legalább annyira ennek az ideológiának tudható be, mint az amerikai zsidó közösség nyomásának. Sőt mi több, kimondható, hogy az Isten (vagy a haladás, a tudomány, a demokrácia, a gazdasági liberalizmus, a jó világkormányzat stb.) általi „kiválasztottság” bizonyossága sokkal inkább inspirálja Amerika vonzalmait vagy ellenszenveit és diktálja politikai választásait, mint bármilyen más befolyás. Önelégültségért és pökhendiségért tehát az amerikaiaknak egyáltalán nem kell a szomszédba (vagy Izraelbe) menniük. A nyomásgyakorló csoportok Egyesült Államok-beli sikere mindenekelőtt éppen azon képességüktől függ, hogy miként tudnak behatolni ezeken az ajtókon, amelyeket a sajátosan amerikai mentalitás nyitva hagyott.

Ellenben a kálvinista és puritán predesztináció doktrínája terjesztette el az USA történelmében azt a szokást, hogy ellenségeiket a Gonosz megtestesülésének tekintsék. Carl Schmitt már 1942-ben leírta ezt a jelenséget, felismerve, hogy az eleve elrendeltetés kálvinista ideológiája azzal, hogy erkölcsi immunitást garantál kiválasztottainak, egyfajta felsőbbrendűségi tudattal (pszichológiai kifejezéssel élve: „felsőbbrendűségi komplexussal”) látja el őket a világ nem kiválasztottakból álló maradékához képest. Az Egyesült Államok politikai történelme lényegében e komplexus kibontakozásának tulajdonítható, amely olykor menekülésben és elutasításban (Mayflower, izolacionizmus, Monroe-elv), olykor a nem-kiválasztottak meghódításában és kiirtásában (indián háborúk, polgárháború, gyarmati terjeszkedés a Csendes-óceánon és a Karib-tengeren, világháborúk a civil lakosságot sújtó tömeges bombatámadásokkal, terrorizmus elleni háború) nyilvánult meg.

„A nem-kálvinisták csak megrettenhettek a kálvinista hittől, különösen az örökké tartó emberi predesztináció kiirthatatlan eszméjétől. Márpedig profán síkon az eleve elrendeltetés doktrínája csupán egy olyan emberi tudat szélsőségig való fokozódása, amely azt állítja, hogy egy másik világhoz tartozik, nem pedig egy romlott és halálos világhoz. Modern szociológia nyelvezetben azt mondanánk, hogy ez egy olyan elit öntudatának a legfelsőbb foka, amely biztosnak érzi magát a történelmi rangjában és órájában. Ez egyszerűbben a megmentettség bizonyossága, és ez az üdvözülés nem más, mint az egész világtörténelem értelme, amely elhomályosít minden más eszmét”, írja Carl Schmitt (Terre et mer, Labyrinthe, Párizs 1985).

Ez az öntudat persze létezett az Egyesült Államok megalapítása előtt is, a modern Európában született a francia hugenottákkal és a holland „tengeri koldusokkal”, majd átvette és amerikai birtokaira is exportálta Nagy-Britannia, a tengerhullámok vitathatatlan ura, de csak az Újvilágban sikerül beérnie, párhuzamosan profán megfogalmazásában az egyetemes liberális demokrácia ideáljaival, amelyeket a világ leginkább utánzott alkotmánya tartalmaz és életmódja terjeszt. Theodore Roosevelt amerikai elnököt például olyannyira átitatta ez az érzés, hogy a Spanyolország elleni háború igazolása végett nem átallotta leírni: „A barbárságban élő népekkel szembeni kötelességünk, hogy lássuk őket megszabadulni láncaiktól, és csak úgy szabadíthatjuk fel őket, ha leromboljuk ezt a barbárságot”. Ez az álságosan messianisztikus felszabadítási retorika azután lehetővé tette az USA összes katonai beavatkozásának a törvényesítését az európai központi hatalmakkal, a náci Németországgal, a császári Japánnal és a Föld összes „zsarnokával” (legutóbb Szaddámmal és Miloseviccsel) szemben – ha ez utóbbiak kellőképpen Amerika-ellenesek.

A katonai intervenciók tényleges motivációja persze teljesen más volt. Azáltal, hogy a machiavellisztikus „lend and lease” rendszer révén az európai hatalmak a két világháború során nyakig eladósodtak az Egyesült Államokkal szemben, egy hosszan tartó stratégiai függésbe lehetett őket taszítani, amelyből máig sem tudtak kikecmeregni teljesen, tudati-lelki síkon legalábbis semmiképpen. Holott mostanra teljesen világossá vált, hogy szövetséges harcoló feleknek nyújtott tömeges fegyverszállítmányok – az ellenség feltétel nélküli kapitulációjának követelésével együtt – lényegében csak szolgáltak, hogy elmélyítsék és meghosszabbítsák a konfliktust, amelyet tárgyalások útján sokkal előbb befejezhetett volna a kimerült két tábor, az amerikai bankárok nagy bánatára, akik ily módon sokkal nehezebben jutottak volna a pénzükhöz, valamint Washingtonban és Moszkvában tanyázó háborús uszítók nagy bánatára, akik az európai nemzetek megbékélése esetén nem osztozkodhattak volna olyan egyszerűen Európa romjain.

Tocqueville óta persze mindent elmondtak már az Amerikát és Európát szembeállító alapvető különbözőség természetéről, de ezeket az állításokat újra és újra cáfolni igyekeztek az egyre illuzórikusabb – de a Vén Kontinens fiatalságát sajnálatos módon továbbra is meg-megkísértő – „amerikai álom” európai hívei. Mert ez a „győztesek” álma, amelyet a legpusztítóbb fegyverek erejével, vagyis a divat, a mozi, a zene, a sport, a show-biznisz által népszerűsített győztes kultúra erejével terjesztenek, valamint a tudományos brain drainnel, a lehetőségek állítólagos egyenlőségével stb. Pedig ideje lenne már számot vetni azzal, hogy a tömegfogyasztásra szánt atlantista legendárium ellenére Európának valójában semmi köze nincs Amerikához, és ez egy annyira vitális axióma, hogy egész földrészünk identitása és talán túlélése is tőle függ. Az európai közvélemény persze intuitív módon már érzi ezt, az elitek azonban elutasítják, nyilván mert képtelenek meggyászolni azt, ami az utóbbi évtizedekben egyfajta normatív gondolkodásmóddá vált számukra.

Az Egyesült Államok által képviselt Amerika legfőbb sajátossága a mélyen gyökerező intoleranciája mindazzal szemben, ami különbözik az ő életmódjától, valamint az arra való képtelensége, hogy megértse, következésképpen elfogadja és tisztelje a többi kultúrát – bármilyenek is legyenek azok -, és együtt éljen velük. Amerika „egy szabályoktól megszabadított, per se (önmagának való) világot alkot. Az univerzum természetének tragikus és gyötrődő, de ugyanakkor kimért és eltérő valóságával saját természetének haszonelvű, racionális és ragadozó koncepcióját, a történelem relativitásával pedig megvetően a majdhogynem történelem feletti kihívásának megnyugtató abszolutizmusát állítja szembe”, írja Philippe Grasset (Le monde malade de l’Amérique, 1999). Minden tragikus életérzésnek ez a totális hiánya jellemzi az amerikai politikát, eltérően a nagy amerikai irodalom Jack Londontól Margaret Mitchellen, Eugene O’Neillen vagy Henry Milleren át John Steinbeckig terjedő vonulatától, amely éppen hogy a tragikum európai felfogásába illeszkedik. De mit számítanak ezek a szerzők az olyan kultúripari vállalkozásokkal szemben, mint amilyen Hollywood, Disneyland és a tévécsatornák? A másik más(ik)ként való megértésének és tiszteletének a képtelensége valamennyi konfliktust a Jó Gonosz elleni irtóháborújává változtatja. Mindazonáltal az amerikaiak, még ha rosszat csinálnak is, saját hitük szerint „jó emberek” maradnak, így aztán az irántuk áradó gyűlölet láttán tanúsított csodálkozásuk nem megjátszott és nem is eltúlzott. Philippe Grasset, a 2001 óta tapasztalható amerikai válság egyik legélesebb szemű elemzője ezt az érzést „inkulpabilitásnak” nevezi, vagyis annak az abszolút lehetetlenségének, hogy az amerikanizmus képes lehet bármilyen rossz szándékú cselekedetre. Az amerikaiak hajlamosak arra, hogy még a természetüknél fogva rossz cselekedeteiket is olyan taktikai kontextusba helyezik, amely egyáltalán nem érinti a magatartásuk etikai alapját. Az „Amerika az abszolút jó és a tiszta igazság” szlogen ad nauseam való ismételgetése odáig vezetett, hogy az amerikaiak országuk cselekedetei tekintetében nem ismerik el a bűntudat fogalmát.

Tudjuk persze, amikor Abu Ghraib és Guantanamo kerül szóba, hogy nem az USA az első állam, amely kínozza a foglyokat, de látni kell, hogy elsőként vállalja fel komplexusok nélkül ezt a gyakorlatot, miközben hamisítatlanul biblikus farizeuskodásról téve tanúbizonyságot azzal törvényesíti, hogy saját felségterületén kívülre helyezve, mintegy alvállalkozásba adja azt, ily módon szegve meg a saját alkotmányát és büntetlenül űzve gúnyt valamennyi nemzetközi szerződésből. Végeredményben ugyanis a terrorizmus és szeptember 11. csupán ürügy. A jelenlegi háborúk ugyanis egy sokkalta nagyobb lélegzetű forgatókönyv epizódjai: azé a háborúé, amelyet Amerika a születése óta keres, mert képtelen elfogadni egy történelmi világot anélkül, hogy ne akarná azt „purifikálni és regenerálni”; egy olyan háborúé, amelyet nem fejezhet be másként, csak teljes győzelemmel a fölött, ami nem hasonlít rá, mert képtelen beépíteni gondolatrendszerébe azt, ami különbözik tőle; egy olyan háborúé, amely nem fog véget érni mindaddig, amíg makacsul elutasítja, hogy egyenlőként éljen együtt más gondolatokkal és más civilizációkkal, amelyek gyakran több ezer évesek és legalább ugyanannyit érnek, mint az övé. Amerika úgy döntött, hogy a történelmet erre a háborúra redukálja, bárhogyan is hívják az ellenséget.

A világ és különösen Európa azonban nem érheti be azzal, hogy néma szemlélőként figyeli, amint uniformizáló és obskurantista monoteizmusával Amerika a többi civilizáció vesztére tör, noha a sajátja „egy szellemi és kulturális sivatag létrehozásába torkollott” (Henry Miller). Valakinek előbb-utóbb móresre kell tanítania Európa tengerentúli „zabigyerekét”. Mindenesetre a szabadgondolkodók és a pluralizmus hívei csak üdvözölhetik az amerikai hegemónia megtörésére irányuló törekvéseket. Bárhonnan is érkezik a kihívás.

Ceterum a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.