Feltétlen váltásra van szükség, mert maga a helyzet is megváltozott. Az elmélet, miszerint a magyar kormány – éppen a mostani – kell bábáskodjon a székelyek fölött, idejét múlta. Nem mondom, volt idő, amikor éreztük a két főváros(unk) kötélhúzásának ránk nézve pezsdítő hatását, de azóta úgy tűnik, mintha a nemzet ellenzékbe került volna. Jó volt és lesz még, biztosan tudjuk, mert mi is követjük a Medián és más közvélemény-kutató intézetek adatait.

Példátlan jelenségnek vagyunk a tanúi. A román közvéleményt már rég nem kell meggyőzni az erdélyi törekvések pozitív hozadékáról. Szemléletes a radnai havasokban élő román ember története, aki a ’45-ös magyar kivonulás után bánatosan felsóhajtott: kiment Horthy a ládából. Az érthetőség kedvéért megmagyarázom. Régi bevált szokás a keleti Kárpátok nyugati lejtőin, hogy a lisztet száraz, havasi fenyőfából készített ládában tartják, mert abban jobban eláll, akár hosszabb időre is. A raktározásra azért van szükség, mert a történelem a XX. században a Kárpát-medencében túl rapszodikus volt. Néha megtelt a láda, de máskor szerepet cserélt és ruhaneműt tartottak benne. Nem mi voltunk az elsők, akik kijelentettük, hogy torkig vagyunk Romániával, hanem éppen Sabin Gherman, az Erdély-Bánság Liga elnöke. Még sorolhatnánk sok más illusztris, többségi nemzeti kultúrszemélyiséget, aki nyíltan vallja, hogy egyetlen járható út a magyar út, és ezt nem a Hősök terén vagy Ópusztaszeren teszik, hanem a román elektronikus és írott médiában, vállalva az esetleges balkáni-konzervatív beidegződésekből fakadó offenzívát. Napjaink Romániájában már nem a padláson tartjuk a magyar zászlót és nem bujdosva él a magyar és a székely, de főleg a Székelyföldön élő magyar nem. A Székely Nemzeti Tanács kezdeményező testülete (SZNT KT) már nem újdonság, hanem realitás. A következő lépés október 12-én a Székely Tanácsok lesznek, majd október 19-én a Széki Tanácsok, végül a Székely Nemzeti Tanács fog megalakulni. Gyanítom, hogy vannak olyanok is, akiket untatnak ezek az elnevezések. Minket itt az ortodoxia és az európai civilizáció ütköző zónájában felüdít és szíven simogat, ahogyan a költő mondja: „mint márciusi szél a sírokat”.

Most jön a külügyi tárca érthetetlen megnyilvánulása. Arról próbálják meggyőzni a minden szintű közvéleményt, hogy másodlagos – nem kisebbségi – állampolgári státusunk egy szerződés következménye, amit a fejünk fölött kötöttek meg. A magyar testületekből kigömbölyödött utódállamok kapták az elcsatolt országrészeket, amiért cserébe Magyarország kapott – na, mit is? Ilyen szerződésre hivatkozik a külügyi államtitkár úr. Én eltanácsolnám attól, hogy fölmérje elfogadottságát a Kárpát-medencében, mert nem lenne boldog az eredménytől. Még csak az sem vigasztalhatná, hogy hozsannát zengenének a fejére az államalkotó nemzet tagjai, mert Romániában már nem az úgynevezett magyar revizionisták az első számú közellenségek, hanem a nyomor. Attól függetlenül, hogy papjaik milyen fej- vagy arcdíszt viselnek, a polgárok jól szeretnének élni. Úgy tapasztalták már évszázadok óta, hogy a liszt a ládában fehéredik a nyugati széltől, a keletitől vagy eltűnik, vagy megkukoricásodik.

Ezek után érthető, hogy azoknak az agyafúrt, konok székelyeknek úgy tűnik, hogy a Kovács-Bársony-tengely körül forgó külügyi tisztviselők, ha nem is anya-, de székelyszomorítók.