Azzal, hogy a túlságosan magasra, 6 százalékosra feltornázott kamatszintet gyorsan és drasztikusan lecsökkentette, az amerikai gazdaságba pedig számolatlanul pumpálta a „cash”-t, Greenspan 2001 januárjától igyekezett megakadályozni az utóbbi fél évszázad legnagyobb tőzsdei áresését.

2003 júniusára az irányadó kamatlábat 1 százalékos minimálszintre süllyesztette, ezzel lehetővé téve a bankoknak, hogy – a kormány politikai elvárásaihoz igazodva – rendkívül kedvező kamatozású hiteleket nyújthassanak a főleg színes bőrű, szegény néprétegeknek, arra ösztönözve őket, hogy ingatlant vásároljanak hitelre, olyan feltételekkel, amelyeknek csak ennyire „nyomott” kamatok esetében tudtak megfelelni (Demokrata 2008/50, Krízis és antirasszizmus). A kamatciklus végén azután Greenspan olyan helyzetet teremtett, amely elindította a lavinát. A Fed ugyanis két év alatt (2004. június 30. és 2006. június 29. között) nem kevesebb, mint tizenkétszer emelte meg az irányadó kamatszintet 0,25 százalékkal, végeredményben 5,25 százalékra, amely így 525 százalékkal haladta meg a négy évvel korábbi nívót.

Ennek következtében a jelzáloghitelek kamatterhei is jelentősen megnövekedtek, amit egyre több család már képtelen volt elviselni. Mivel a megtakarítási hajlandóság jó ideje negatív az Egyesült Államokban, ahol a lakosság nagy része gyakorlatilag hitelekből él és fogyaszt, és mivel tavaly óta – az ügyfeleikhez hasonlóan – egyre több jelzáloghitelintézet késedelmeskedik a többi banknak esedékes törlesztéseivel, a bankrendszer válságba jutott, amely először 2007 augusztusában tetőzött, amikor is a Fed és az Európai Központi Bank (ECB) csak sorozatos készpénz-injekciókkal tudta stabilizálni a helyzetet. Mint utóbb kiderült, csak ideiglenesen. A banki forráshiány azonnal éreztette hatását a tőzsdén, amely általában érzékenyen szokott reagálni a Fed kamatszintváltozásaira, mert a kamatszintemelés vonzóbbá teszi a fix kamatozású kötvényeket, mint a részvényeket, fékezi a gazdaságot, tehát méreg a tőzsde számára és csökkenti a részvények árfolyamát.

Ahhoz, hogy megértsük a Fed – a beavatatlan szemlélők számára többnyire titokzatosnak tűnő – tetteit és motivációit, hasznos lesz, ha nagy vonalakban felvázoljuk a történetét. Központi bank alapítására az USA-ban Paul Warburg tett javaslatot, miután az 1907. őszi pénzügyi és bankválság veszélybe sodort csaknem 250 helyi bankot, mert nem volt egyetlen olyan intézmény sem, amely képes lett volna ideiglenesen tőkét bocsátani rendelkezésükre fizetési nehézségeik áthidalására.

Néhány hónappal korábban John Pierpont Morgan bankár már megjósolta a rövidesen bekövetkező krízist, és egy központi bank alapítására szólított fel. A válság azután éppen kapóra jött követelése megvalósításához, amelyben Morgan mindvégig kulcsszerepet játszott.

A New York-i Kuhn, Loeb & Co. évi ötmillió dolláros fizetéssel honorált igazgatójaként Warburg a pénzügyi válságot követő hat évben kizárólag egy olyan „bankreform” végrehajtásáért lobbizott, amely egy központi bank létrehozását célozta az akkoriban magántulajdonban lévő Angol Bank mintájára. Erőfeszítéseiben mindenekelőtt Nelson D. Aldrich szenátorra támaszkodhatott, aki az első amerikai milliárdos örökös, John D. Rocke feller apósa volt, és J. P. Morgan kongresszusi szócsövének számított.

1910 novemberében ez utóbbi Jekyll Island-i jachtklubjában került sor arra a titkos – és utóbb a sajtó által némi joggal konspiratívnak minősített – találkozóra, amelyen a jelen lévő „válogatott” bankárok eldöntötték, hogy megfogalmaznak egy törvénytervezetet, amelyet a hiú Aldrich majd saját nevében fog benyújtani a Kongresszusnak. Ebben még nem egy központi bankról volt szó, csupán egy országos pénztartalékképző magántársaságról, országszerte felállított fiókintézetekkel, amelyekben az önként csatlakozó bankok krízisalapot helyeznének el. Aldrich javaslata azonban „első nekifutásra” megbukott, a Wall Street-i kapcsolatait jól ismerő és így joggal bizalmatlan honatyák akkoriban még nagyon is tisztában voltak azzal, hogy tervezete valójában arra irányul, hogy egy szűk körű, mondhatni „endogám” bankárcsoportot uralkodó helyzetbe juttasson, lehetővé téve számára, hogy fantasztikus profitot harácsoljon össze az amerikai gazdaságban.

Persze a Wall Street-i cápák kedvét nem vette el ez a kudarc sem, és az 1912. évi elnökválasztást felhasználták az általuk bőkezűen támogatott Woodrow Wilson demokrata jelölt befuttatására, aki pedig a kampány során a „Wall Street Money Trust” elszánt ellenfelének mutatkozott, és egy olyan pénzügyi rendszert ígért a népnek, amely úgymond „mentesítve lesz a Wall Street kozmopolita bankárjaitól”.

Ténylegesen azonban a központi bank koncepcióját ugyanaz a csoportosulás dolgozta ki, amely látszólag elvesztette a játszmát. Mindenesetre Schiff, Kuhn, Warburg, Rockefeller, Rothschild és Morgan a jó lóra fogadott. 1913. december 23-án a dolog valódi lényegét kitűnően álcázó „Federal Reserve Act” fedőnév alatt és Wilson elnök támogatásával egy olyan törvénytervezetet „sóztak rá” a naiv demokrata képviselőkre, amelynek a szövege alig tért el az eredetitől, és amely könnyedén átment a Kongresszuson, már csak azért is, mert sok „outsider” képviselő már a karácsonyi vakációját töltötte, és különben is csak nagyon kevesen olvasták el közülük a törvénytervezet szövegét. Azok pedig, akik felismerték e perverz játék természetét, hiába protestáltak, nem találtak meghallgatásra.

A szavazás után Charles A. Lindbergh, a híres aviatikus apja kijelentette a Kongresszusban: „Ez a törvény megteremti a világ legfontosabb kartelljét […], és így törvényesíti a pénzhatalom láthatatlan kormányát. […] Az új törvény akkor fog inflációt kiváltani, amikor a kartell csak akarja.”

A mából visszatekintve a próféta beszélt belőle… Így aztán Amerika és a világ sorsa – legalábbis gazdasági értelemben és legalábbis egy bizonyos (immáron remélhetőleg a végéhez közeledő) időszakra – szinte észrevétlenül megpecsételődött. Korlátlan pénzkibocsátási monopóliumának köszönhetően a Szövetségi Tartalék Rendszer (Fed) semmitmondó neve mögé rejtőző magánbankkartell egy gigantikus pénzprés mindenható ura.

Hogy személy szerint kik profitálnak belőle, manapság is hétpecsétes titok. Néhány éve a New York-i Fed közzétette ugyan tagbankjainak listáját, részesedési arányaikat és a 14 Fed-bank tulajdonosainak kilétét viszont változatlanul sűrű homály fedi. Meg nem erősített „kiszivárogtatások” szerint a központi Fed 53 százaléka a Rockefeller-bankcsoport, 8 százaléka pedig az amerikai kincstárjegyek legfőbb vásárlójának számító Bank of Japan kezében lenne, tehát a tisztán amerikai bankoknak 66 százalék, néhány régi európai banknak pedig a maradék 26 százalék jutna (köztük a Rothschild bankoknak egyedül 10 százalék).

Egyébként az USA-ban már a Szövetségi Tartalék Rendszer felállítása előtt is magánbankok nyomtatták a dollárt. A XIX. század hatvanas éveiben legalább 8000 fajta bankjegy létezett, amelyeket magánbankok bocsátottak ki állami engedély alapján. 1880-tól még mintegy 2000 bank saját bankjegyet hozhatott forgalomba, 1914-től azonban már csak a kiválasztott tucatnyinak volt erre jogosítványa.

Amikor Abraham Lincolnnak 1861-ben pénzre volt szüksége a polgárháború finanszírozásához, és a háborúkat hagyományosan pénzelő Rothschild-bankok hiteleit túlságosan költségesnek találta, egyszerűen megkerülte a magánbankok privilégiumát, és állami bankjegyet nyomatott, ez volt a Greenback (zöld hasú). Merész lépése rövidesen az életébe került.

1865. április 15-én egy „magányos merénylő” végzett vele, akit alig 12 nappal később, menekülés közben ugyancsak likvidáltak. Ezután Lincoln utódja, Andrew Johnson sietett magyarázat nélkül felfüggeszteni az állami pénznyomtatást.

A következő elnök, aki ismét állami monopóliumba akarta adni a pénznyomtatást, John F. Kennedy volt. Nem sokkal halála előtt apja figyelmeztette a Fehér Házban: „Ha megteszed, megölnek!” Az elnök azonban nem hagyta magát eltántorítani szándékától, és 1963. június 4-én aláírta a 111.110-es számú végrehajtó aktust, amely a bankjegytermelést állami kézbe adta, nagyrészt megfosztva hatalmától a magánbankkartellt. Miután 4 milliárd dollárnyi kis címletű bankjegyet „United States Notes” néven már forgalomba hoztak, és az állami nyomda nagyobb címletek kinyomtatására készült, Kennedyt 1963. november 22-én egy „magányos merénylő” (ahogy kell) meggyilkolta, akit a változatosság kedvéért ugyancsak likvidáltak, mielőtt még beszélhetett volna tette indítékairól és felfedhette volna esetleges megbízói kilétét.

Kennedy utódját Lyndon B. Johnsonnak hívták, aki ugyancsak magyarázat nélkül függesztette fel az állami pénznyomtatást, a Fed pedig haladéktalanul kivonta a Kennedy-bankókat a forgalomból, a sajátjaival helyettesítve azokat.

Ezek csupán érdekes véletlen egybeesések. Kizárólag véletlenekről lehet szó, mert értelmes ember ugyebár nem ül fel mindenféle összeesküvés-elméleteknek. Tény viszont, hogy a Fed-et uraló bankárkartell tevékenységét és személyi összetételét kezdettől fogva éles bírálatok érték Amerikában, amelyek különösen az 1929. októberi nagy krach után erősödtek fel, nem kímélve az egész rendszer „spiritus rectorát” és szürke eminenciását, Paul Warburgot sem, pedig ő akkor már – idő előtt megsejtvén a közelgő vihart – egy ideje a pénzforgalom korlátozását szorgalmazta az egyre frenetikusabb tőzsdei spekuláció megfékezésére.

(folytatjuk)

Gazdag István