Efféle vélemények elvétve egészen a II. világháborúig fel-feltünedeztek még az amerikai sajtóban, noha a nácik 1933-as hatalomra kerülése kapcsán gerjesztett hisztéria ideális alkalmat teremtett a „rendszergazdáknak” arra, hogy a közfigyelmet eltereljék a tényleges gazdasági problémákról, és hogy az amerikai családok millióit koldusbotra juttató csalárd csőd felelősei büntetlenek maradhassanak – akkor is, és azóta is mindannyiszor. Az ősrégi „bennfentes” recept szerint ugyanis a részvényárfolyamok 50 százalékot estek 1936–37-ben, 1948-ban 16, 1953-ban 13, ugyanennyit 1956-ban, 1957-ben 19, 1960-ban 17, 1966-ban 25 százalékot. Majd következett az 1987. októberi krach, az 1990-es, 1992-es és 1998-as árfolyamzuhanás, végül pedig a 2000. áprilisától 2003. márciusáig tartó erős árcsökkenés, és a jelenlegi krízis, amely tavaly augusztus–szeptemberben kezdődött, idén ősszel tetőzött, és a „java” még csak ezután jön.

Ilyen körülmények között igazán kapóra jönne valami rendkívüli (netán jól előkészített) „esemény”, mondjuk egy terrortámadás, egy világbékét veszélyeztető diktátor vagy egy eszkalációval fenyegető háború, lehetőséget adva az angolszász messianizmusnak a kibontakozásra és egyúttal a közfigyelem elterelésére. Nem csoda, hogy amerikai és brit politikai prominensek mostanában egyre gyakrabban emlegetik a szükségállapot bevezetésének eshetőségét, amelyet szerintük akár a gazdasági válság, akár egy újabb 9/11 igazolhatna.

Brad Sherman, Kalifornia demokrata képviselőjének ezzel kapcsolatos aggodalmát tükröző és október 2-án a Képviselőház ülésén megfogalmazott felvetésére James Inhofe, Oklahoma republikánus szenátora a KFAQ rádió november 22-i adásában reagált, arra emlékeztetve, hogy a statárium lehetséges elrendeléséről Henry Paulson pénzügyminiszter beszélt a kongresszusi tagokkal folytatott szeptember 19-i telefonos konferenciabeszélgetése során. Maga Bush is többször utalt azokra az állítólagosan súlyos fenyegetésekre, amelyek az USA biztonságát veszélyeztetik az elnöki funkció átadásának időszakában. Joe Biden megválasztott alelnök szerint Obama elnök hidegvérét rövidesen egy megatámadás fogja próbára tenni, miközben West of Spithead brit belbiztonsági miniszter arról biztosította honfitársait, hogy „ismét készülődik egy nagy összeesküvés, de mi rajta vagyunk az ügyön.”

A jelek szerint tehát az angol-amerikai establishment és a vele összefonódott kozmopolita kleptokrácia bármire képes, hogy megóvja a krízis által fenyegetett kiváltságait. Egyebek mellett erre szolgál a pánikkeltés is, hiszen a félelem – bizonyos szempontból – kiváló politikai tényező, mert birkákká változtatja az embereket, akik rohannak a biztonságos akolba, a „pásztor” védelme alá. A félelem csak akkor forradalmi, ha haragot vált ki, de a „tittytainment” (amelyet Brzezinski egyszer az elbutító szórakoztatás és az elégséges táplálkozás koktéljaként definiált) mint társadalomvezetési módszer túlságosan is megszilárdult az USA-ban, és nem hagy időt az embereknek, hogy gondolkodjanak és feldühödjenek.

Máskülönben mivel magyarázható, hogy a világ legnagyobb és legfejlettebb „demokráciájában” egyelőre semmi jele a népharagnak, noha az utóbbi egy évben több mint hétszázezer család veszítette el az otthonát, és került az utcára. Mint az egyik helyi kommentátor írja, „chicagói külvárosomban a 37 ezer otthon közül 11 ezret lefoglaltak tavaly nyár óta… Amikor egy város lakosságának felét az utcára lökik, várható lenne a népharag kitörése, nemde? Nálunk nem. Az emberek már annyira hozzászoktak, hogy bármit megtehetnek velük, hogy összeszedik a kacatjaikat (vagy mindent a helyszínen hagynak), és egyszerűen elmennek… Az establishment nyugodtan alhat, az emberek nem lázadnak fel a szabadság hazájában. Ötven év újkapitalizmus elvette tőlünk a kollektív cselekvés minden értelmét…”

Pedig a jelzések és a felmérések egyöntetűen arról tanúskodnak, hogy az amerikai közhangulat egyre katasztrofálisabb. Minden vizsgálat és közvélemény-kutatás nyilvánvalóvá teszi, hogy az állampolgárok hangulata meredeken zuhan a pánik, a harag és az aggodalom felé. Az elemzések olyasféle megállapításai, hogy „az emberek valóban megrettentek”, magukért beszélnek.

A Financial Times október 17-én tette közzé a Michigani Egyetem 1978 óta folyó rendszeres kutatásának aktuális eredményeit a fogyasztói bizalmi-index havi alakulásáról, amely a szeptemberi 70,3 pontról egy hónap alatt 57 pontra, a felmérés kezdete óta mért legalacsonyabb szintre esett. „Az emberek valóban megrettentek, és ennek potenciálisan nagy hatása van a költekezéseikre”, mondta a lapnak Frederic Mishkin, a Columbia Egyetem tanára és a Fed volt kormányzója a felmérés nyilvánosságra hozatala előtt.

Egy másik felmérés eredményeit, amely az ország vezetésével és jövőjével kapcsolatban tudakolta az emberek véleményét, a CNN News október 21-én publikálta. E szerint csak minden negyedik amerikai vélekedik úgy, hogy jól mennek a dolgok az országban, míg a többieket aggasztja, megijeszti és stresszeli a kialakult helyzet.

„Ijesztő, hogy milyen sok amerikai vallja be, hogy megijedt”, mondta frappánsan Keating Holland, a felmérés vezetője, holott az ilyesféle felmérések során a megkérdezettek hajlamosak inkább eltitkolni az egyébként jogos félelmeiket. Önmagában is elgondolkodtató az elégedettek táborának beszűkülése. „2008 előtt ilyen szintű elégedetlenséget csupán háromszor tapasztaltunk négy évtized alatt – a Watergate-ügy, az iráni túszdráma és az 1992-es recesszió idején”, tette hozzá Holland.

A történelemben példa nélküli gazdasági koncentráció és ennek következtében a válság globális „dominó-effektusának” kialakulásához az is hozzájárult, hogy az utóbbi időben az USA-ban lemondtak a különböző banktípusok szeparációjáról. Roosevelt az 1929-es krach után megszavaztatta a Kongresszussal az úgynevezett Glass-Steagall-törvényt, amely elválasztotta az intézményi befektetők kötvény-, pénz- és nyersanyagműveleteit, valamint a vállalatfelvásárlásokat és vállalati fúziókat intéző üzleti bankokat, illetve a hitelműveletekre szakosodott betéti bankokat. Így szándékoztak megakadályozni a pénzügyi manipulációkat és a különböző bennfentes tranzakciókat, amelyek révén a bankárok ügyfeleiket megkárosítva szereztek vagyonokat. Az utóbbi évtizedekben azonban a bankok egyre inkább figyelmem kívül hagyták ezt a törvényi rendelkezést, természetesen a kormány áldásával.

Végül a pénzügyi szolgáltatások modernizációjáról rendelkező (FSM) törvény 1999-ben eltörölte a Glass-Steagall-törvényt, miközben a Wall Street irányítása alatt nemzetközi szövetségeket kötöttek és nagy bankkartelleket hoztak létre, akaratlanul is – vagy éppen hogy célzatosan (?) – elősegítve a pénzügyi válságok világméretű eszkalációját. Így a Wall Street gigászai olyan hatalomra tettek szert, hogy gyakran az állami ellenőrzés alól is ki tudtak bújni, és – államként az államban – legfeljebb csak saját szabályozásaikat tartották tiszteletben. Néha még azokat sem.

A Wall Street által az egész világon forgalmazott amerikai toxikus „származékos termékek” azután veszélybe sodorták nemcsak a pénzintézetek, hanem egyes kormányok (köztük mindenekelőtt az izlandi és a magyar) fizetőképességét is.

Ma már jól látható módon a pénzügyi szektor „deregularizációja” (vagyis a törvényi szabályozás alóli kivonása) a Reagan-korszakban gyorsult fel igazán, különösen az 1987-es krachot követően. Az akkori kormány hidegháborús célkitűzéseinek megvalósításához szükséges anyagi támogatás ellentételezéseként a Wall Streetnek sikerült kivívnia előbb csak a de facto, majd a de iure autonómiáját is. Ennek a levét issza ma Amerika és az egész világ. Ugyanakkor a történelem furcsa fintora, hogy csillagászati összegeket felemésztő csillagháborús terveivel Reagan nemcsak a Szovjetuniót küldte padlóra, hanem nolens volens valamiképpen a neoliberális gazdaságirányítási metódus későbbi kudarcát is eleve és előre „beprogramozta” a rendszerbe. Ma már az is látszik, hogy a reagani „gazdasági csoda” valójában egy nagy blöff volt, egy felfújt léggömb, amely most kidurrant. Mindennek nyilván hatása lesz az egykori cowboyszínész valós történelmi szerepének utólagos megítélésére is.

Egyes elemzők azt a vélekedést is megkockáztatják, hogy a nyerők tudatosan provokálták ki a válságot, hogy még több haszonra és hatalomra tehessenek szert. Mások egyenesen azt állítják, hogy a Bush-kormány ily módon szándékozott meggyöngíteni politikai riválisait, Kínát és Oroszországot, mint az amerikai kincstárjegyek fő felvásárlóit, vagyis az amerikai kormány, az amerikai fogyasztás és háborús büdzsé legfőbb hitelezőit.

Akárhogyan is van, október 28-án a RIA-Novosztyi orosz hírügynökség bejelentette, hogy Putyin miniszterelnök azt javasolta a kínai vezetőknek, hogy kétoldalú kereskedelmükben a dollár helyett ezentúl saját valutájukat használják, mire kínai kollégája azt válaszolta, hogy a két ország közötti kapcsolatok erősítése stratégiai fontosságú. A maga részéről Medvegyev orosz elnök „politikai zsákutcának” minősítette Amerika „gazdasági egoizmusát” és „egyoldalú világlátását”. Október 24-én az általában pedig mindig nagyon óvatosan fogalmazó kínaiak a hivatalos kormánylap címoldalán azzal vádolták meg az Egyesült Államokat, hogy „a dollár uralkodó helyzetét felhasználva kifosztja a világ vagyonát”, és a tűrhetetlen helyzet korrigálására felhívást intéztek Ázsia és Európa országaihoz, hogy „közvetlen kereskedelmi kapcsolataikból száműzzék a dollárt, kizárólag a saját pénznemeiket használva”.

A cikk szerint ennek a szakasznak csupán egyszerű kiindulópontnak kellene lennie a dollár uralmának megdöntéséhez. Valami elkezdődött…

Gazdag István