Slomó Szánd, a tel-avivi egyetem tanára Mikor és hogyan találták ki a zsidó népet? (Resling, héberül) című esszéjében Izrael Állam alapító mítoszát, az exodust egyszerűen „nacionalista mitológiának” minősíti. „Az exodus paradigmája arra szolgált, hogy felépítse a tengerek és kontinensek közötti csavargás történetét, egészen a cionista eszméig, amely a folyamatot megfordítva lehetővé tette az eredet földjére való visszatérést”. Valójában szerinte a második templom rómaiak általi lerombolása után a zsidók nem szóródtak szét, tehát a diaszpóra megtért helyi populációk leszármazottaiból áll. Emlékeztet Dahia al-Kahina berber királynő történetére, aki a zsidó vallást választotta törzse számára, harcolt a muzulmán támadók ellen, majd a Maghrebből Spanyolországba vándorolva létrehozta a szefárd közösséget. A kelet-európai askenázik a kazár királyság menekültjeitől származnak, akik a VIII. században tértek át. A tel-avivi egyetemen nyilvános vitát tartott a könyv téziseiről, hogy védekezhessen a jobb- és baloldalról érkező támadások ellen.

Marxista oldalról azzal vádolják, hogy figyelmen kívül hagyta a zsidók gazdasági történelmét, mások anticionistának bélyegezték. Dina Porat holokauszt-történész azt veti a szemére, hogy úgymond teljesen elhanyagolta a soa utáni politikai realitást. Mindannyian azért bírálják, mert elhagyta a saját terepét, hiszen történészként a huszadik századi, főleg francia történelmet oktatja és tanulmányozza. „A szülők nem beszélnek szexről a gyerekek előtt. Megvárják, amíg elmennek aludni. Kedves kollégák, ti ugyanúgy tudjátok, mint én, hogy nem volt semmiféle exodus, de csak egymás között suttogjátok. Engeditek, hogy a gyerekek képmutatást tanuljanak. Itt az ideje nyíltan beszélni a szexről”, vágott vissza Szánd, aki a többi izraeli „új történészhez” hasonlóan a „cionista terv alapjait” szándékozik fellazítani, de nem állt meg a XIX. század végén vagy 1948-nál, hanem évezredekre ment vissza. Könyvével kétségbe vonja „az erre a földre, az ittlétünk törvényességére vonatkozó történelmi jogot” azáltal, hogy igyekszik kimutatni: a zsidó népnek nem volt közös eredete, és csupán olyan csoportok keveréke, amelyek különböző fázisokban csatlakoztak a judaizmushoz. „Ami a világban elterjedt, az a vallás, nem pedig az emberek”, magyarázza. Ily módon inkább a palesztinok Júdea királyságának a leszármazottai. „Egyetlen populáció sem marad tiszta ilyen hosszú időn át, de a palesztinoknak több lehetőségük van arra, mint nekem, hogy rokonságban álljanak az ókori zsidó néppel”. Ezért tartja „perverznek” a begyökeresedésről szóló izraeli vitát, amely „etnocentrikus, biológiai és genetikai”. Szerinte egyes cionista gondolkodóknál a zsidókat régi népnek tartó mitikus koncepció valójában rasszista gondolkodáshoz vezet. Esszéjének politikai célja: egy kétnemzetiségű állam támogatása, mivel személy szerint nehezen tud olyan országban élni, amely „zsidónak definiálja önmagát”.

André Kaspi, a Sorbonne professzora a már címében is provokatív könyvében azt vizsgálja, hogy vajon „az amerikai zsidók valóban olyan hatalmasak-e, mint amilyennek tartják őket?” Szerinte „1945 óta boldog időszak köszöntött az amerikai zsidókra. Egy aranykornak is nevezhetnénk ezt, amely hatvan évvel később sem vesztett semmit a csillogásából”. Sikerük mindenekelőtt gazdasági: átlagos éves jövedelmük 27 500 dollárra rúg, szemben a 14 100 dolláros amerikai átlaggal (amelyből az angolszászok 17 000, az ázsiaiak 14 776, a hispánok 10 590, a négerek 9 424 dollárral részesülnek). Kulturális téren még látványosabb a siker. Az amerikai népesség alig 2 százalékát kitevő zsidók adják például a neves Princeton Egyetem diákjainak 20, tanárainak pedig 25 százalékát. A zsidó fiatalok 62 százaléka jár egyetemre, szemben az amerikai fiatalok 27 százalékával. Különösen jól boldogulnak a sajtó, a mozi és a televíziózás területén. Általában inkább „liberális” eszméket képviselnek, de sokan vannak a Busht támogató neokonok között is. Tökéletesen integrálódtak az amerikai társadalomba: azt is mondhatjuk, hogy Amerika „konvergál” velük, az amerikai protestánsoknál olyan fontos Biblia olvasása miatt. A szerző külön is kitér arra a rendkívüli fontosságra, amelyre a holokauszt emléke tett szert az amerikaiak körében, amelyet a témáról készült filmek nagy sikere és a zsidók második világháborús szenvedéseinek szentelt impozáns múzeumok elszaporodása is tanúsít.

Leginkább vitatott politikai befolyásukat Kaspi viszonylag gyöngének tartja, azon az alapon, hogy a parlamentben nem túlságosan magas a számuk, és sohasem volt zsidó elnöke az USA-nak. A köztük lévő véleménykülönbségek ellenére csaknem egyöntetűen támogatják viszont Izraelt. E tekintetben lehet „zsidó lobbiról” beszélni, amely fogalomnak a szerzőnél egyáltalán nincs pejoratív értelme, mert a lobbik mindig is az amerikai politikai kultúra részét képezték. Persze ennek a gazdag és befolyásos közösségnek is megvannak a maga gyöngeségei. A vegyes házasságok (minden második) a zsidó identitás túlélését fenyegetik, és a demográfia sem kedvez az általában nagyon kevés gyereket vállaló zsidóknak. A nem vallásos zsidók ugyanakkor jelentős szerepet játszanak a szexuális szabadosság és a feminizmus védelmében. „A zsidó értelmiségiek különleges helyet foglalnak el: dekrisztianizálják az intellektuális életet az USA-ban. […] Utat nyitnak a pluralizmusnak, és a kulturális változás legfőbb ügynökeivé válnak. Szekularizálják az amerikai gondolkodást…”

Az USA-ban egyébként az antiszemitizmus nagyon gyönge, csupán marginális elemek képviselik, és folyamatosan csökken. Kivételt az amerikai feketék bizonyos körei jelentenek, amelyekben a zsidókat fehéreknek, következésképpen „elnyomóknak” tekintik.

Bármennyire dinamikus, művelt és sikeres is az amerikai zsidóság, távlati jövőjét illetően mégis pesszimista húrokat penget a szerző, hiszen az alacsony születési ráta és a vegyes házasságok miatt a lassú eltűnést kockáztatja. „Ötven év múlva az amerikai zsidók nem fogják betölteni ugyanazt a helyet, amelyet (ma) betöltenek. Akár örülünk ennek, akár nem, keveset számít. Ez egy olyan evidencia, amelyet nem lehet elkerülni”.

Gazdag István